Előadások

Költözünk vagy vándorlunk?

Dr. Illés Sándor,
a KSH Népességtudományi Kutató Intézet
tudományos fõmunkatársa

A címben szereplõ kérdés szinte minden ember életében felmerül, ennek ellenére a költözés vagy a vándorlás mégsem tekinthetõ hétköznapi problémának. Bizonyos emberek egész életükön át egy helyen maradnak, mások lakóhelyük határai között költöznek, esetleg vándorolnak a hazájukon belül, illetve a nemzetállamok között. Most azonban nem az egyéni szintû döntések hátterét kívánjuk megvizsgálni, hanem arra teszünk kísérletet, hogy mennyiségi szempontból válaszoljunk arra a kérdésre, vajon a két területi mobilitási forma közül melyik volt a jellemzõbb az ezredforduló idején. A migrációt a hagyományos felosztás szerint belsõ vándorlás és nemzetközi vándorlás bontásban tárgyaljuk és igyekszünk oly módon megállapításokat tenni, hogy a felületesség - egyébként elkerülhetetlen - vádjának minél kisebb alapot szolgáltathassunk. Tudatosan törekedtünk arra, hogy összekapcsoljuk a belföldi és nemzetközi migráció tárgyalását, ezzel azt próbáltuk kifejezésre juttatni, hogy az integrálódó Európában és a globalizálódó Földön egyre kisebb jelentõsége van a nemzetállamokon belüli és a nemzetállamokon kívüli migráció elkülönítésének. Sokkal nagyobb jelentõsége lesz az egyre több ismérv szerinti, egyre részletesebb területi sorok megalkotásának, melyeket már a legkülönfélébb szempontok szerint lehet agregálni.

Statisztikai szemszögbõl a vándorlási adatok alapvetõen az alábbi három fõ forrásból származnak:

1. Népszámlálás, mikrocenzus.

2. Nyilvántartás (regiszter, tehát valamilyen adminisztráció által képzett adatok).

3. Mintavételes felvétel (survey).

A népszámlálási típusú felvételek egy adott eszmei idõpontra vonatkozó állományi (stock) adatokat szolgáltatnak a vándorlókról, így a belföldi és a nemzetközi migrációról is. Elsõsorban a migrációnak az eredményét képesek megmutatni a fogadó terület viszonylatában. A népszámlálások másik két forráshoz viszonyított elõnye a teljeskörûség. Amennyiben elsõdlegesen területi alapon szervezik meg, akkor sokkal jobb az esély arra, hogy a bejelentési rendszerbõl és az egyéb adminisztratív nyilvántartásokból kimaradó migránsok nagyobb arányban a kérdezettek közé kerüljenek. A népszámlálás másik nagy elõnye, hogy a vándorlók szinte minden lényeges egyéni, család-, háztartásjellemzõit, valamint lakásviszonyait felveszi, és a lehetõ legszélesebb képet tudja nyújtani magukról a vándorlókról. A harmadik pozitívuma, hogy a leghosszabb idõsorokat e forrás alapján lehet képezni, és akár évszázados tendenciák felvázolására is lehetõség nyílik a születési helyek statisztikái alapján, ami a másik két esetben, a megjelenésük óta eltelt idõ rövidsége miatt jelenleg nyilvánvalóan lehetetlen.

A hiányosságokra áttérve: a vándorlókhoz képest a vándorlásokról, vagyis magáról a folyamatról (annak mennyiségérõl, távolságáról, irányáról) a népszámlálás nem nyújt teljes képet. A népszámlálási módszer (residual method) általános hibája továbbá, hogy az eszmei idõpontja és a korábbi vonatkoztatási idõpont (10 évvel azelõtti január 1-je, vagy egy évvel azelõtti január 1-je) közötti mozgásokat nem képes rekonstruálni, továbbá, hogy csak a vándorlások egyenlegét képes megadni. Márpedig ugyanazt az egyenleget végtelen bevándorlási és kivándorlási számpár különbözete is eredményezheti. Az elsõ eset csak a tíz éven felüli, a második pedig kizárólag az egyéves és idõsebb népességre vonatkoztatható. Nem lehet tudni továbbá azt sem, hogy a két viszonyítási idõszak között mikor történt mozgás, ezért lényegében a népszámlálás idején nem a vándorláskori jellemzõket lehet felvenni, hanem szerencsés esetben ahhoz közeli állapotot csupán. A népszámlálások alapján készülõ vándorlási statisztikákból hiányoznak azok a vándorlók, akik meghaltak vagy kivándoroltak az országból a felvétel idõpontjáig. A népszámlálásokból nyerhetõ migrációs adatok hiányosságait oly módon minimalizálták, hogy a cenzus eszmei idõpontjánál az ENSZ EGB ajánlásai alapján az egy évvel korábbi lakóhelyet is tudakolták a 2000. év körül tartott európai országok népszámlálásaiban. E megoldással már kváziáramlási típusú adatokhoz lehet jutni, melyeket közvetlenül össze lehet hasonlítani az azonos évre vonatkozó, nyilvántartásokból nyert migrációs információkkal (Klinger-Kepecs, 1990 1992; Illés-Nagy, 1998). A témánk szempontjából azonban a legfontosabb az, hogy a népszámlálásokkal a migránsok személyi, háztartás- és lakásviszonyaikról máshol be nem szerezhetõ információhalmaz fog a rendelkezésre állni.

A legkülönfélébb típusú regiszterek (lakcímbejelentéseket, tartózkodási engedélyeket, munkavállalási engedélyeket, állampolgárokat nyilvántartó) folyamatos információt képesek szolgáltatni az aktuális helyzetrõl és a változásokról. (A legfejlettebb regisztrációs rendszereknek már archív állományai is vannak, melyek az eseménytörténeti kutatások számára szolgálnak, máshol elõ nem bányászható hatalmas forrásanyaggal.) A változásokat az éves idõtartamokkal dolgozó folyamatos vándorlási statisztikákban sûrítik egybe. A mechanikus népmozgalmi statisztikák már a mozgásokat magukat tartalmazzák és nem a mozgások hosszú távú eredménye befolyásolta helyzetet, tehát a valóságos folyamatokat közvetlenül tükrözik (Bogue et. al., 1993). A folyamatos vándorlásstatisztika szolgáltatta adatokat áramlási (flow) típusú adatoknak nevezzük.

A mintavételes felvételek legtöbbször állományi típusú adatokat eredményeznek, azonban retrospektív kérdések feltételével visszamenõlegesen áramlási adatok is nyerhetõk e kútfõbõl. A felvételek erénye lehet a gyors megszervezhetõség miatti aktualitás, például rendkívüli helyzetek esetén, vagy gyakori és nagy arányú társadalmi-gazdasági-politikai változások idején nélkülözhetetlen eszközei az információgyûjtésnek. A speciális célokból születõ mintavételes felvételek a téma legszélesebb, legmélyebb összefüggéseit is képesek feltárni. Jellegükbõl következõen egyik legfõbb problémájuk a teljeskörûség hiánya. A másik jelentõs probléma a minta korrekt kiválasztása a rendelkezésre álló alapsokaságból. A mintavételhez mindenképpen valamilyen releváns meglévõ regisztert kell használni, ellenkezõ esetben magának az alapsokaságnak a képzése is jelentõs erõfeszítéseket követel (Bilsborrow et. al. 1997).

A fentebb említett három alapvetõ migrációs statisztikai forrás inkább kiegészíti, mint átfedi egymást, hiszen eltérõ típusú adatgyûjtések által szolgáltatott eredményekrõl van szó. A Többnyelvû Demográfiai Szótár (IUSSP 1958) szerint a közvetlenül az áramlásra vonatkozó migrációs adatok gyûjtésének legjobb megoldása az olyan népességregiszterek léte, ahol az összes demográfiai állapot- és lakcímváltozást követni tudják. E megállapítás igaznak tekinthetõ abban az esetben, amennyiben az adminisztratív adatbázis pontos a vándorlások számát és irányát illetõen, valamint a lehetõségekhez képest a legtöbb információt adja magáról a vándorlóról.

A belsõ migrációs statisztika szempontjából Magyarország fejlett országnak számít, mert a népszámlálások a múlt század vége óta, a lakcímnyilvántartás 1955 óta, a felvételek sorai pedig az 1960-as évtizedtõl rengeteg lehetõséget biztosítanak a jelenség különbözõ aspektusainak vizsgálatára. A külsõ vándorlási statisztikák az 1980-as évek végéig a nagyságrendjük vonatkozásában pontosnak tekinthetõk(Illés-Hablicsek, 1996). Az átmenet okozta bizonytalanságok miatt kicsit késve sikerült megszervezni a bevándorlók folyamatos megfigyelését; a kivándorlókról - a regisztráláshoz nélkülözhetetlenül szükséges rendelkezések hiányában és egyéb problémák miatt - csak hézagos információk vannak (Illés-Lukács, 2002).

Szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy a vándorlások és a vándorlók számának különbsége általános módszertani probléma. Egy bizonyos idõszak viszonylatában (például egy év) egy személy, a „vándorló” akár többször is vándorolhat, tehát a vándorlók és a vándorlások száma nem egyenlõ, hiszen utóbbi többnyire nagyobb. Minél kisebb a vonatkoztatási idõszak és nagyobb az elvándorlás és az odavándorlás területe, annál kisebb a két szám közötti differencia. Rendszerint nincs nagy különbség a két szám között az évente összegzett áramlási adatokban, azonban összekeverésük és helytelen használatuk félreértéseket szülhet (Langerné, 2001.)

A folyamatos népmozgalmi statisztika egyértelmûen jelezte és dokumentálta is egyben, hogy a vándorlások mennyisége az 1950-es évek végétõl, az 1960-as évek elejétõl kezdve kisebb megszakításoktól eltekintve fokozatosan csökkent, ami teljes mértékben beleilleszkedett az általános európai folyamatokba. 1989-tõl, vagyis még a kelet-közép-európai rendszerváltások kezdete elõtt közvetlenül egy erõsebb változás nyomai kezdtek mutatkozni. A vándorlások volumenében - a korábbi hasonló hosszúságú idõszakokhoz viszonyítva - az addigi süllyedõ tendencia fokozottabban jelentkezett (Illés, 1995). Az 1990-es évek közepére zárult le a belföldi vándormozgalom 1988-89-ben kezdõdõ transzformációs idõszaka. A politikai, gazdasági, társadalmi változások kiváltotta hatás a migráció mennyiségének zuhanásában nyilvánult meg a magyar társadalomban. Az átmenet az egyéneket és a családokat oly módon érintette, hogy a területi mozgásra irányuló döntéseiket túlnyomórészt elvetették, vagy elhalasztották. A területi mobilitás elemei 1994-tõl lassan növekedésnek indultak, azonban az eltelt idõ rövidsége miatt még nem látható pontosan, hogy tartós tendenciamódosulás kezdetének vagyunk-e szemtanúi. Mindenesetre annyi megállapítható, hogy a belföldi vándormozgalom alacsony szintjében megnyilvánuló bénultságból kifelé tart a magyar társadalom, és hullámzásokkal tarkított enyhe szintnövekedés volt tapasztalható a 1990-es évtized második felében, valamint az ezredforduló idején. A migráció szintetikus mutatójának tekinthetõ teljes belföldi arányszám 3,0-nél volt a mélyponton 1994-ben, 3,6 volt 1998-ban és a KSH közlése szerint 3,7 2000-ben. E szintek a jelenlegi viszonyok állandósulása esetén azt jelentik, hogy egy személy élete folyamán mindössze négyszer vándorol (Langerné, 1994b; Nemes Nagy 1998; Valkovics, 1998; Valkovics-Illés, 1998; Illés, 2001 ).

Már az 1990-es népszámlálásból származó adatok is tükrözték a belföldi migráció volumenének és mértékének csökkenését a születési hely és a tíz évvel korábbi lakóhely kérdésekbõl összeállított statisztikák alapján. Míg 1949-ben az ország népességének 57 százaléka lakott a születési helye településén, addig 1990-ben ez az arány 60 százalékra növekedett, ami a területi mobilitás mérséklõdését közvetve jelzi. 1980-hoz képest 1990-ben a legnagyobb kibocsátó régiók az Észak-Alföld és Észak-Magyarország voltak, a legnagyobb nyereséggel Közép-Magyarország rendelkezett, az ország összes régiójából fogadva a bevándorlókat. Már az 1980-as évtizedben megjelentek a szuburbanizációs folyamat csírái, nevezetesen egyre többen voltak azok, akik kiköltöztek a fõvárosból a Pest megyei falvakba és városokba (Daróczi, 1998 1999; Izsák, 2001; Dövényi, 2002). A mérték azonban még szerényt: 1980-as budapesti lakását 33 060 fõ cserélte Pest megyeire a tízéves vonatkoztatási idõszakban. A vándorló népesség szerkezetére vonatkozó, korábbról már jól ismert összefüggéseket is feltárt a népszámlálás. A férfiak és a nõk mozgékonyságában nem voltak jelentõs különbségek és továbbra is elsõsorban a fiatalabb korosztályokra jellemzõ a migráció. Érdekes és új eredmény volt viszont az, hogy a szakmunkás végzettségûek és a diplomások mobilabbak voltak, mint a többi iskolai végzettségû csoport. Az 1980-as lakóhelyükhöz képest a mezõgazdaságban dolgozók voltak a legkevésbé, és a bányászatban, a közszolgálatban, a fegyveres erõknél dolgozók voltak a leginkább mozgékonyabbak a térben. A migránsok lakásviszonyait vizsgálva azt lehetett megállapítani, hogy a két szélsõ lakástulajdoni minõségben lakók, nevezetesen az összkomfortos és a szükséglakásban lakók voltak felülreprezentálva a vándorlók között, ami lényegében egyfajta leképezõdése a társadalom egyre erõsödõ rétegzõdésének.

Az 1996-os mikrocenzus a migráció további csökkenését regisztrálta. Míg 1990-ben a népesség 60 százaléka lakott a születési helyén addig 1996-ban ez az arány 62 százalékra emelkedett. A regionális léptékû vándorlásokban annyi volt a változás, hogy 1996-ra Közép-Magyarország bevándorlási többlete eltûnt, relatíve leértékelõdött a Dél-Dunántúl és felértékelõdött a Dél-Alföld és a Közép-Dunántúl a migrációs egyenleg szempontjából. Megfigyelhetõ volt, hogy 1990-hez képest az elvándorlók preferenciái megváltoztak. Csökkent a Budapestet és a megyeszékhelyeket választók részesedése, nõtt a kisebb városok és a községek iránti érdeklõdés. A vándorlók szerkezetét tekintve az 1990-ben is megfigyelt összefüggések nem változtak meg. Egyedül a nemek addigi kiegyensúlyozottnak tekinthetõ mozgékonyságában állt be némi változás. Míg 1990-ben - az 1980-as lakóhelyhez képest - a férfiaknak és nõknek is 11,1százaléka lakott más településen, addig 1996-ban - 1990-hez képest - a férfiaknak 5,0 százaléka, a nõknek pedig 5,2 százaléka lakott más településen. Ebben a módosulásban már egyértelmûen a feminizációs tendenciák vándormozgalmakban való megjelenését érhetjük tetten, igaz a folyamat még csak kibontakozóban volt akkoriban (Illés, 2000).

A 2001. évi népszámlálás elõzetes eredményei az 1990-es években megfigyelt jellemzõ belsõ vándorlási folyamatokat tükrözik. Nevezetesen két jellemzõ folyamatot lehetett kiemelni: elõször az általánosan tapasztalható keletrõl nyugatra tartó vándorlás folyamatát, majd pedig a szuburbanizációs folyamatot, mely Budapestre és kisebb mértékben a néhány, legalább százezres lélekszámú megyeszékhelyre vonatkoztatható. A fõ belföldi vándorokat kibocsátó megyék Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar; a fõ fogadó megyék pedig Fejér, Bács-Kiskun és Gyõr-Moson-Sopron. A kibocsátó és a fogadó megyék területi elhelyezkedése világosan tükrözi a megyék közötti belsõ vándorlások nyugatra tartó fõ irányát. Budapest belföldi vándorlásokból eredõ népességvesztesége óriási volt, 109 111 fõ, amely majdnem akkora, mint a természetes fogyásból származó 127 091 fõnyi negatívum. A Pest megyei kistérségek belsõ vándorlási nyeresége 123 836 fõ volt, ami elsõsorban a Budapestrõl kiköltözõkbõl származott, azonban a 14 ezer fõnyi többlet utal arra, hogy Pest megye az ország egyéb területeirõl érkezõk számára is vonzó célpont.

A településen belüli költözések vizsgálatában tudományos innovációként is felfogható kutatás történt az 1990-es évek második felében a KSH Népességtudományi Kutató Intézetben. Az európai országok többségének a belföldi vándormozgalom nemzetközi összehasonlításának legfõbb gátja a településen belüli költözések és a települések közötti vándorlások egybemosása, másképpen fogalmazva a világos és egyértelmû megkülönböztetésük hiánya. Az összehasonlíthatóságon túl a területi mobilitás tényleges szintjének a megítélését is akadályozza a két térbeli mobilitási forma világos elkülönítésének hiánya. Bár Magyarország a legfejlettebb belföldi vándormozgalmi statisztikájú európai országok közé tartozik, a kötelezõ lakcím-bejelentési rendszeren alapuló térbeli mobilitási statisztikák és az ezekre épülõ demográfiai elemzések az 1990-es évek végéig nem használták ki teljes mértékben a rendelkezésre álló lehetõségeket.

Alapvetõ kérdésként merült fel, hogy a térbeli mobilitás összmennyiségén belül a vándorlások konkurens tényezõjeként jelentkezõ településen belüli költözések mértéke milyen nagyságrendben és milyen irányokban változott. A településeken belüli költözések mennyisége az 1960-as évek közepéig durván csak a fele volt a vándorlások egészének, az 1980-as évek elsõ felében nagyjából ugyanannyi lett, majd az évtized második felében már meghaladta azt. Tehát éppen ellentétes irányú, enyhén emelkedõ tendenciát találtak a településen belül költözõknél Magyarországon. 1988-89-ben szintén radikális változások voltak tapasztalhatók a településen belül költözõk alakulásában: az addigi enyhe emelkedés megtört, és gyors csökkenésbe ment át.

Magyarországon az 1980-as évek második felétõl többen költöztek saját településükön belül, mint ahányan más helységekbe vándoroltak el. A területi mobilitás mértékének megítélésénél azonban ez idáig csak a vándorlásokat vették figyelembe. Emiatt a magyar népesség meglehetõsen immobilnak tûnt. A kutatás során sikerült igazolni, hogy az alacsony vándorlási szintet kiegészíti a vele hozzávetõlegesen azonos nagyságrendû településen belüli költözés. Amennyiben összeadjuk a két területi mobilitási formát, úgy az összegük alapján már nem tekinthetõ általában immobilnak a magyar népesség az országhatárainkon belüli mozgások viszonylatában.

Az 1984-tõl kezdõdõ és 1999-ig tartó idõszak alatti legmagasabb mobilitás 1987-ben, a legalacsonyabb 1993-ban volt. Az 1987-es év során a lakosság 87,5 százaléka helyben maradt, 12,5 százaléka költözött el a lakásából. 1993-ban a lakásukat nem változtatók részaránya több mint öt százalékponttal, 92,6 százalékra ugrott. A másik oldal, vagyis a költözõk aránya ugyanolyan mértékben, 7,4%-ra esett vissza. 1999-ben kismértékû mobilitásnövekedésre következtethettünk abból, hogy 8%-ra nõtt a lakásukat változtatók, vagyis a vándorlók és a költözõk összesített részaránya. Abszolút számokkal és intenzitási arányszámokkal vizsgálva a folyamatot az látható, hogy 1984-ben 580 ezren változtattak lakást a saját településükön belül, ez ezer lakosra vetítve 54,4 költözést jelentett. 1984 és 1999 között a legmagasabb értéket 1987-ben érte el a költözõk száma 728 ezer fõvel, ekkor minden ezer lakosra 68,6 költözés jutott. Az ezt követõ idõszakban csökkent a településen belüli költözések száma, és az 1993-as évben következett be a mélypont 372 ezer fõvel, ami ezer lakosra számítva 36 költözést jelentett. Átmeneti növekedés és kisebb mértékû hullámzások után 1999-ben 402 ezer költözés volt, az ezer fõre jutó költözés ekkor 40.

Reálisabb képet nyújt a mértékek megítéléséhez és könnyebben megérthetõ a teljes költözési arányszám mutatójának alkalmazása. A mutató értékének alakulása hasonló utat járt be, mint az abszolút számok és intenzitási arányszámok alakulása, tehát a korösszetétel változása alapjaiban nem módosította ezen rövid idõszak alatt a trend alakulását. A teljes költözési arányszám értéke 1987-ben 5,85, 1993-ban 3,24 volt, 1999-ben 3,63 lett.

Az állandó jellegû költözések aránya az idõszak egészében jóval magasabb, mint az ideigleneseké. Mivel nem ismerjük a költözések konkrét okait, a vándorlások mögött meghúzódó motívumrendszer mintájára megkockáztatható az a hipotézis, hogy a lakással kapcsolatos okok mint önmagában is elégséges változtatási indok mögött nagyobb arányban szerepelhettek családi indokok az állandó jellegû mozgásoknál.

A nemek közötti viszonyokat vizsgálva a teljes idõszakban a településen belül költözõk abszolút számai között nõi többlet volt. Az intenzitási arányszámok esetén már nem ennyire egyértelmû a kép. Az alig magasabb nõkre jellemzõ intenzitás csak 1993 után jelentkezik. Elõtte - igaz, szintén csak kismértékben - a férfiak intenzitásai magasabbak voltak. Tehát a két nem létszámkülönbségébõl eredõ hatás kiszûrése után azt gondolhatnánk, hogy a feminizációs tendenciákból kifolyólag csak 1994-tõl magasabb a nõk költözködési hajlama. Ezt azonban nem állíthatjuk, mert kizárólag nagy fluktuációknak kitett éves gyakoriságokról van szó, melyek még tartalmazzák a korösszetétel változásaiból eredõ zavaró hatásokat is. E zavaró hatás kiszûrése, vagyis a nemek szerinti teljes költözési arányszámok kiszámítása után viszont már nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy idõszakunk folyamán végig magasabb volt a nõk élethosszra kivetített költözködési hajlama. Azaz a férfiak mint a mozgékonyabb nem közkeletû felfogást cáfolatának eredményére jutottunk. 1987-ben a nõk teljes költözési arányszáma 6,07, a férfiaké 5,54. 1993-ban kisebb volt a két nem közötti különbség: a nõk 3,37-os értékéhez képest a férfiaké 3,06, majd az idõszak végére újra nõtt a távolság a két nem költözési hajlandósága között, a nõk 3,82-es értékkel szerepelnek, a férfiak 3,36-dal. Végeredményben a vándorlásoknál is tapasztalt magasabb nõi vándorlási hajlam után, a településen belüli költözéseknél is sikerült igazolni a nõk magasabb területi mobilitási hajlandóságát.

A településen belül költözõk kor szerinti összetételében - a belföldi migrációhoz hasonlóan - a 20-24 és a 25-29 éves korcsoportok szerepelnek a legnagyobb súllyal. Az ezer megfelelõ korúra jutó költözés 1987-ben 144, illetve 140 ezrelék; 1993-ban 79, illetve 78 ezrelék; 1999-ben 59, illetve 75 ezrelék. Ez az adatsor is illusztrálja, hogy folyamatos öregedési folyamat ment végbe a költözõk korösszetételében, aminek eredményeképpen 1999-re a második legmobilabbnak tekinthetõ ötéves korcsoport nem a 20-24 vagy a 25-29 évesek közül került ki, hanem a 30-34 évesek voltak 64 ezrelékes intenzitással. Az idõsorok alakulásából megállapítható volt, hogy az általános magyarországi öregedési folyamathoz képest erõteljesebb a költözõ alnépességben az idõsebbek arányának növekedése. A második jellegzetes összefüggés az, hogy a költözések intenzitásának korösszetétel szerinti ábrázolása során a Rogers-féle, a migrációra jellemzõ típusgörbe kontúrjai tûntek elõ: nevezetesen a 0-4 évesek magas költözési intenzitása után a 10-14 évesekig csökkent az intenzitás, majd onnan a 20-24, illetve változóan a 25-29 évesekig emelkedett, ahol el is érte a legmagasabb értékét. Ezután folyamatosan, korcsoportról korcsoportra csökkennek az értékek az 50-54 évesekig, ahonnan kezdve a 70-74 évesekig a legalacsonyabb szintû a költözés. Az életút végén újra növekszik a költözések intenzitása, de a helyi maximumok minden egyes 75 éven felüli ötéves korcsoportban kisebbek, mint az életút elején a 10-14 éveseknél mért helyi minimum. Végeredményben egy újabb bizonyíték szolgál annak az összefüggésnek az igazolására, hogy a migráció és a költözés azonos tõrõl fakadó, rokon jelenségek.

Családi állapot szerint vizsgálva a költözõ népesség egészét arra a megállapításra jutottak, hogy a legnagyobb intenzitással az elváltak költöznek. Nyilván ezzel kapcsolatban a családi állapot megváltozása tényének, vagyis a korábbi házasok szétköltözéseinek lehet a legnagyobb súlya. A hajadonokra és a nõtlenekre jellemzõbb a költözés, mint a házas családi állapotúakra. Legkevésbé az özvegyek tekinthetõk mobilnak, ez az idõsebb korösszetételükkel magyarázható.

A fõváros és a vidék viszonylatában a településméretek különbségébõl eredõen természetesen Budapesten volt nagyobb a költözések intenzitása, hiszen a fõvároson belül nagyságrenddel több költözési célpont van, mint akár a legnagyobb vidéki városban. Budapesten belül stabil összefüggés, hogy a kerületek közötti költözések intenzitásai magasabbak voltak, mint a kerületen belüli költözéseké, ami arra utal, hogy a fõváros lakóinak költözési térpályái nem dominánsan kerületfüggõek, hanem behálózzák az egész várost. A településhálózattal kapcsolatban a második alapösszefüggés az, hogy a településeken belüli költözés intenzitása a települések lakosságszámbeli nagyságával egyenes arányban változott. Minél nagyobb egy település, annál nagyobb a benne lakók költözési hajlandósága. Jellegzetes területi különbségeket találtunk az egyes megyék településeken belüli költözési intenzitásaiban. A legnagyobb arányú mobilitás a már fentebb említett Budapesten, továbbá Hajdú-Bihar, Csongrád és Baranya megyékben voltak; a legkisebb arányt a fõvárossal való igen erõteljes migrációs kapcsolatok miatt Pest megyében találtuk. Alacsony a költözési intenzitás továbbá Vas, Zala, és Somogy megyékben, ahol ez a mérték a jellegzetes aprófalvas településhálózattal magyarázható (Településen belüli…, 2001; Illés 2002).

1988-tól új szakasz kezdõdött az országot érintõ nemzetközi vándorlások történetében. A kelet-európai politikai változások következtében a nemzetközi népességvándorlás mérete és jellege is megváltozott. Jóval nagyobb tömegek lépték át az ország határait, és az eddig elsõsorban vándorlókat kibocsátó Magyarország befogadó és tranzitországgá vált (L. Rédei M. 1994; Tóth, P. P. 1997). 1988-tól igen gyorsan csökkent a kivándorlók száma. A határok megnyitása után az eddig feltárt adatok alapján úgy tûnik, hogy nem következett be tömeges mértékû kivándorlás, viszont a nyitott határ megteremtette a magyar munkaerõ számára az európai munkaerõpiacra való belépés lehetõségét, és értelmét vesztette az illegális távozás.

Földrajzi helyzetünkbõl egyfajta „hídszerep” adódik. Amíg nyugat felé migránsokat exportálunk, addig keletrõl nagyobbrészt nemzetközi migránsokat importálunk. Magyar specialitásnak az tekinthetõ, hogy a hozzánk érkezõk többsége a környezõ államok magyar nemzetiségû kisebbségéhez tartozik. E háttér a kulturális és nyelvi közösség miatt jelentõsen megkönnyíti a fogadó államba történõ, nemzetközi léptékben mérve gyors integrálódásukat.

A Európai Unió a kontinensen belül elkülönülõ térséget alkot a migráció sajátos kezelésével és szabályozásával, de mivel az egységesülõ Európa vélhetõen ezen szabályrendszert fogja követni, nem tekinthetünk el a migrációval kapcsolatos jelenlegi szabályozás alapjainak vázlatos ismertetésétõl. A migráció két egymással összefüggõ, mindazonáltal különálló szabályozási rendszert von maga után: az egyik a személyek határátlépésére és tartózkodására vonatkozik (a határátlépés és tartózkodás jelentik a szabad mozgás két összetevõjét), a másik pedig azoknak a külföldieknek a szociális integrációjára, akik már beléptek a fogadó országba. Fogalmilag mindkettõt tekinthetjük a vándorláspolitika tárgyának, noha a két rendszer között minõségi különbségek vannak. Elõbbi ugyanis addig kíséri figyelemmel a migráns személy sorsát, amíg jogszerû tartózkodásra nyer jogosultságot az országban, utóbbi azonban továbbmegy: az országban jogszerûen tartózkodó külföldiek jogait és életkörülményeit öleli fel.

A Magyarország és az EU között zajló, a személyek szabad áramlása csatlakozási tárgyalási fejezetben zajló megbeszélések egyik kulcskérdése a „játék a számokkal”. Nevezetesen, kölcsönös nyilatkozatok a felek részérõl arról, hogy hány magyar/uniós polgár, munkavállaló, diák, családtag él az EU-tagállamokban, illetve Magyarországon, melyik EU tagállamba hány kelet-közép-európai fog vándorolni a csatlakozás után stb. Ezek az adatok és az abból folyó következmények meghatározhatják a „Személyek szabad áramlása” csatlakozási fejezet végsõ sorsát. A külsõ igényekbõl és a szerves belsõ fejlõdésbõl következõen, egyelõre még a mennyiségek pontos és hiteles megragadása az alapvetõ feladat (Illés-Lukács, 2002).

Az Európai Unió és Magyarország 2001. június 12-én a „Személyek szabad áramlása” fejezet ideiglenes lezárásáról határozott. A nyilvánosságra hozott Közös Pozícióban az EU és Magyarország tárgyalási pozíciójának lényegi pontjai szerepelnek, miszerint Magyarország vállalni tudja az acquis communautaire átvételét, az EU pedig ösztönzi és segíti Magyarországot feladatai teljesítésében. A Közös Pozíció értékelte a személyek szabad áramlása területén fennálló helyzetet: kimondta, hogy nem várható korlátozás a diákok, nyugdíjasok és magukat önerõbõl eltartók vonatkozásában, sem általában a szolgáltatásnyújtás szabadsága vonatkozásában. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága területén Ausztria és Németország bizonyos szektorok tekintetében elõre jelezte, hogy szükség esetén védelmi mechanizmusokat vezethet be. Ezek a következõ területekre terjedhetnek ki: építõipar, növénytermesztés, parkosítás, takarítási szolgáltatások, illetve Ausztria még a szociális munka (otthoni ápolás) és a nyomozási-biztonsági szolgáltatás területén. Az ilyen korlátozó mechanizmusokat a magyarországi székhelyû cégekkel szemben a határon átnyúló szolgáltatásnyújtásra lehet alkalmazni, beleértve ebbe a szolgáltató cégek által magukkal vitt magyar munkavállalók alkalmazásának korlátozását is. A Közös Pozíció ezen túlmenõen azonban leszögezte, hogy az EU a munkaerõ szabad mozgására vonatkozóan átmeneti idõt fog bevezetni. Lefektették, hogy a magyar fél ezt az átmeneti idõt csak viszonossági alapon tartja elképzelhetõnek, és fontosnak tartja az átmeneti idõ alatt a helyzet fokozatos javulásának az elõsegítését. Ez kétoldalú foglalkoztatási egyezményekkel valósítható meg a legmegfelelõbben, amelyek tárgyalására és megkötésére várhatóan a csatlakozás elõtt sor kerül.

A munkaerõ szabad mozgása területén az átmeneti idõ bevezetése öt konkrét alapelvre épül: a jogbiztonság elve, az arányosság elve, a differenciálás elve, a tárgyalhatóság elve és gyakorlati alkalmazhatóság elve. Ezek hivatottak biztosítani, hogy az átmeneti idõ országonként rugalmasan alakítható legyen, ugyanakkor garantált legyen az átláthatóság és elõreláthatóság is. Az átmeneti idõ alatt az EU bizonyos jogcsoportokat már biztosítani szándékozik. A csatlakozástól a magyar állampolgárok nem az EU-n kívüli harmadik állampolgárok homogén csoportjában maradnak, hanem attól minõségileg különbözõ, a munkavállalásnál a többi harmadik állampolgárt megelõzõ szintre kerülnek. Ez praktikusan annyit jelent, hogy munkára jelentkezésnél az Európai Gazdasági Térségbeli állampolgárokat követõen elõször a csatlakozott államok polgárait kell elõnyben részesíteni, és csak ezután következnek a harmadik állami polgárok. Természetesen ezeknek az elveknek a gyakorlati alkalmazása is a reciprocitás talaján áll. A felsorolt elvek alapján fogalmazta meg az Európai Unió a munkaerõ szabad mozgása területén az átmeneti idõre vonatkozó konkrét javaslatát:

az átmeneti idõ hozzávetõlegesen 5 év legyen,
ez a második év vége elõtt automatikusan felülvizsgálatra kerül,
a munkaerõpiac várható súlyos zavarának indokával egy tagállam további három évre meghosszabbíthatja meghatározott országgal szemben,a korlátozás nem terjed ki a szolgáltatásnyújtás szabadságára,
a kutatók és diákok szabad mozgását ösztönözni kell.

Ezt a konstrukciót hívják a 2+3+2 év megoldásnak. Eszerint csupán az elsõ két évben érvényesül általános korlátozás, a harmadik év kezdetétõl csak azok a tagállamok alkalmazhatják nemzeti szabályozásukat, amelyek e szándékukat az Európai Bizottságnak bejelentik. Az ötödik év után csak a munkaerõpiac komoly zavara vagy fenyegetettsége esetén lehetséges korlátozó intézkedések fenntartása, tehát várhatóan öt év után az átmeneti idõ lezárul.

Érdemes megjegyezni, hogy az öt évet elõirányzó idõkeret és annak rugalmas bontása (illetve csak szükség esetén történõ meghosszabbítása) kedvezõbb, mint azok a konstrukciók, amelyeket az EK a korábbi csatlakozások esetén Görögországgal, illetve Spanyolországgal és Portugáliával szemben alkalmazott. Az EK és Görögország 1979. május 28-án írták alá a csatlakozási megállapodást Athénban, és a szükséges ratifikációkat követõen a csatlakozásra 1981. január 1-jén került sor. A csatlakozási megállapodásban a személyek szabad mozgása területén a munkavállalók Görögországból más tagállamokba irányuló szabad mozgására 1988. január 1-jéig tartó átmeneti idõt írtak elõ, ez tehát a csatlakozástól számított hét évet jelentett. Az EK 1985. június 12-én írta alá Spanyolországgal és Portugáliával a csatlakozási megállapodást, amely 1986. január 1-jén lépett hatályba. A munkavállalók szabad mozgáshoz fûzõdõ jogának megvalósítását a megállapodások 1993. január 1-jére tûzték ki, tehát eleve hét teljes évet irányoztak elõ. Az átmeneti idõszak jogosságát 1991. január 1-jét követõen felülvizsgálták, és a felek az átmeneti idõszakot egyhangúlag egy évvel hamarabb (1992-ben) leteltnek minõsítették. Ebben az esetben a csatlakozástól számítva hat év telt el. A rugalmas tagállamok ugyanis felismerték, hogy a munkavállalók szabad mozgásának korábbi idõpontban történõ engedélyezése valószínûleg semmiféle zavart nem okoz az EK munkaerõpiacán.

A tárgyalási fejezet ideiglenes lezárása fontos lépés Magyarország számára, és különösen kiemelkedõ jelentõsséggel bír, hogy Magyarország volt az elsõ jelölt tagállam, amellyel a migrációs csatlakozási tárgyalási fejezetet lezárták. Pozitívan értékelhetõ a Közös Pozíció azon kitétele is, hogy a tagállamoknak lehetõsége van a csatlakozás napjától mindennemû korlátozást megszüntetni a magyar állampolgárok vonatkozásában; ezért várható, hogy a migrációra politikai szempontból érzékenyebb Ausztria és Németország kivételével mindenképpen liberalizációs lépések fognak megvalósulni a csatlakozást követõen (Lukács-Illés, 2002).

Az 1990. évi népszámlálás az éppen kibontakozó nemzetközi vándorlások kezdeti fázisát tudta dokumentálni. Már akkor látszott, hogy a Magyarországra érkezõk zöme a szomszédos országokból származott (56% Romániából, 12% Szovjetunióból, 5% Csehszlovákiából, és délszláv polgárháború elõtt mindössze 2% Jugoszláviából), továbbá, hogy a bevándorlók 75%-a magyar nemzetiségû. Az 1996-os mikrocenzus a növekvõ nemzetközi migrációt tükrözte, hogy a külföldön születettek aránya 2,1%-ról 2,5%-ra emelkedett a születési helyükhöz képest máshol lakók között.

A népszámlálási lakónépességre vonatkozó elõzetes adatok szerint az ország népessége 2001. február elsején 10 197 119 fõ volt, ami 1990-hez viszonyítva 1,7%-os csökkenést jelent. A csak természetes népmozgalmat figyelembe vevõ két népszámlálás közötti népesség-továbbvezetéshez képest közel 200 ezer fõvel többet mért a 2001. évi népszámlálás, tehát éppen ugyanolyan nagyságú, azonban ellentétes irányú eltérést tapasztalhattunk, mint 1990-ben. Akkor a népszámláskori népesség a továbbvezetetthez képest csaknem 200 ezer fõvel alacsonyabb volt. A jelenlegi eltérés legalább három tényezõ hatásával magyarázható. Az elsõ a két népszámlálás végrehajtásának eltérõ minõsége, mely taglalása túlfeszítené e dolgozat kereteit. A második a két népszámlálás módszertanában meglevõ különbség. A harmadik és vélhetõen legjelentõsebb tényezõ a nemzetközi vándorlás egyenlege. Köztudott, hogy a rendszerváltozás körüli idõszaktól kezdõdõen Magyarország, mely addig elsõsorban vándorlókat kibocsátó állam volt, befogadó és tranzitországgá vált, aminek eredményeképpen több mint 150 ezer az 1990-es évtizedben bevándorló tartózkodott az országban 2000 kezdetén.

A nemzetközi vándormozgalom számított népszámlálási egyenlegét (mely közel 200 ezer fõ volt 2001-ben 1990-hez képest) és ennek viszonyát a nemzetközi vándorlások eredményének tekinthetõ folyamatos évenkénti statisztikával nyomon követett állományi adatokhoz fentebb már tárgyaltuk. A népszámláláskori területi egységenként számított nemzetközi vándorlási egyenlegek realitását a 2001. eleji Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok területi sorai megoszlásával ellenõriztük. Végeredményben tehát relatív értelemben összevetettük a népszámlálás eredményeit a regiszterbázison nyugvó folyamatos statisztika produkálta állományi adatokból számított arányokkal. Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a nagyságrendek teljesen mások, és ez volt a fõ indoka a relatív szemléletnek. A folyamatos statisztika által közölt 110 ezerrel szemben a népszámlálás 195 ezres vándorlási egyenlege áll.

A két adat, a két abszolút szám típusuk mássága és az adatgyûjtés eltérõ módszerei miatt természetesen nem lehet ugyanaz, de mivel ugyanarról a jelenségrõl szólnak közel egy idõpontban (egy hónap az eltérés) és mindkettõ állományi (stock) típusú, ezért a közöttük lévõ közel kétszeres különbség indokolatlanul nagynak ítélhetõ.

E helyen a megyei szintû területi különbségeket vázoljuk fel, figyelembe véve, hogy a két népszámlálás hibáját és azok interakcióját is tartalmazzák a számított nemzetközi vándorlási egyenlegek. A fõvároson kívül minden egyes megye pozitív nemzetközi vándorlási egyenleggel bírt, igaz, meglehetõsen eltérõ mértékben. A legmagasabb abszolút számokkal bíró megyék rangsora csökkenõ sorrendben a következõ: Pest, Borsod-Abaúj-Zemplén, Csongrád, Bács-Kiskun, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar. A folyamatos statisztikában is ugyanezen hat megyében mérték a legtöbb bevándorlót, azonban a sorrend egy kicsit más volt: Pest megyét mint centrumterületet követték a határ menti megyék, Csongrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Bács-Kiskun és Borsod-Abaúj-Zemplén. Nem mehetünk el a népszámlálási negatív budapesti érték (-5369 fõ) magyarázata mellett, különösen azért nem, mert a folyamatos statisztika szerint közel 40 ezer bevándorló státuszú (az országban elõforduló összes bevándorló egyharmada) tartózkodik a fõvárosban életvitelszerûen. E számok figyelembevételével joggal feltételezhetõ, hogy közel 50 ezernyi budapesti lakos hagyta el az országot az 1990-es évtizedben és nem tért vissza. Ez az 1990-es fõvárosi lakosságszám 2,5%-a, mely nem extrém arány, mindenesetre utal arra, hogy migrációs szempontból is közeledik fõvárosunk a globális városok új minõségéhez, hacsak el nem érte már azt.

A 2001. évi népszámlálás olyan vándorlási adatokat produkál majd az anyag teljes feldolgozása és a végleges adattisztítás után, melyekbõl hosszabb idõsorok képzésére és nemzetközi összehasonlításokra nyílik mód. Az elemzés és új ismeretek feltárása szempontjából azonban a legfontosabb, hogy bár a regiszterekben szereplõknek nem a teljességét tárja fel a népszámlálás, azonban a migránsok személyi, háztartás- és lakásviszonyaikról máshol be nem szerezhetõ információhalmaz fog a rendelkezésre állni.

A második világháború után a szovjet érdekszférába került Magyarországon nem bontakozhattak ki egyedi, csakis az országra jellemzõ folyamatok. A keleti blokkhoz tartozó országokban a fejlõdési pályák hasonlóak voltak. Az országhatárok hermetikus lezárása, a mezõgazdaság kollektivizálása és az erõltetett iparosítás a belföldi vándorlások (azokon belül is a falvakból városokba „menekülés”) csúcsidõszakát vonta maga után. A radikális átalakulások után csökkenni kezdett a vándorlások volumene, és ez maradt a jellegadó folyamat az újabb transzformációig, vagyis az 1980-as évek végétõl kezdõdõ átalakulásáig.

A politikai-társadalmi-gazdasági metamorfózis idõszakát a bizonytalanság élménye uralta, mely a keleti országok többségében nem csapott át a kilátástalanság érzetébe, ami viszont már tömeges belföldi és nemzetközi migrációt indukálhatott volna. A közeljövõ kiszámíthatatlansága helyben tartotta az embereket, akik nem szívesen hoztak kockázatosnak számító vándorlási döntéseket az 1990-es évek elsõ felében. Azon relatíve kevesek, akik vállaltak a migrációval járó veszélyeket - a jelentõsebb nyereség érdekében - nem az egyes országokon belül, hanem inkább a fejlett nyugati országok felé indultak szerencsét próbálni. Túljutva az átalakulás leggyötrelmesebb idõszakán, az 1990-es évek közepétõl újabb fordulat jelei mutatkoznak a belföldi vándormozgalom mértékében. A fagyott állapotok után a növekvõ vándorlások a kibontakozás jegyeit hordozzák magukban és egy újabb korszak kezdetét jelzik, mely korszak végpontját nem nehéz megjósolni. A szovjet utódállamok kivételével a volt keleti tömb országai az Európai Unióhoz történõ integrálódás útját választották, tehát a csatlakozás idõpontjáig, illetve a személyek szabad áramlását késleltetõ idõszak (ún. derogációs idõszak, 2+3+2 év) végéig enyhén növekvõ belföldi vándormozgalmakra számíthatunk. E szcenárió bekövetkezésének valószínûségét növeli, hogy az unióbeli fejlett országokban semmi jel nem mutat arra, hogy enyhítenének az 1990-es évek eleje óta alkalmazott restriktív bevándorlási politikájukon és gyakorlatukon (Lukács-Király, 2001).

A kutatás során sikerült igazolni, hogy az alacsony vándorlási szintet kiegészíti a vele hozzávetõlegesen azonos nagyságrendû településen belüli költözés. Amennyiben összeadjuk a két területi mobilitási formát, úgy az összegük alapján már nem tekinthetõ általában immobilnak a magyar népesség az országhatárainkon belüli mozgásokban. A területi mobilitás tényleges szintje alapján a címben feltett kérdésre adandó válaszunk az, hogy az ezredfordulón hozzávetõlegesen azonos súlya van a költözéseknek és a vándorlásoknak. Ha ezek a mértékek hosszú távon állandósulnának, akkor egy átlagos személy költözéseinek és vándorlásainak száma hét lenne az élete folyamán.

Irodalomjegyzék

[vissza]