Előadások

Cenzusok a szociálpolitika szolgálatában

Tausz Katalin,
tanszékvezetõ egyetemi docens, ELTE BTK Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet Szociálpolitikai Tanszék

A cenzusok és a szociálpolitika kapcsolatát, vagy Szaniszló József megfogalmazása szerint a statisztikai adatok szociális ténymegállapítás szempontjából való használhatóságát vizsgálva nem tekinthetünk el azoktól a történeti korszakoktól, amelyekben a cenzusok készültek s e korszakok szociálpolitika felfogásától.

„Azok a száraznak mondható statisztikai adatok, amelyek minden statisztikai kiadványban fellelhetõk, önmagukban az elsõ pillanatban semmit sem mondanak, s fõleg semmit sem mutatnak. Ha azonban ezeket a statisztikai adatokat felbontjuk és a csoportosítás nyomán arányszám szerint kimutatott eredményeket ábrázoljuk, még a laikus által is azonnal észrevehetõ összefüggések és más módon csak hosszadalmas számításokkal megfogható eredmények kerülnek napvilágra. A statisztikai adathalmaz a való életet jelenti, csak meg kell tanulni a használatát, s meg kell találni azt az ajtót, amelyen keresztül be lehet lépni ennek a való életnek a birodalmába.”

A „statisztikai adathalmaz” - lévén általában a törvényhozás legmagasabb szintjén rendelik el gyûjtését, tartalmát, hozzáférhetõségét, és mindez az elemzés lehetséges irányait is megszabja - a való élet birodalmának csupán egy társadalmi-politikai akarat megszabta szeletére nyit és nyitott is mindig ajtót.

A népszámlálások, miként a magyar szociálpolitika története is abba a modernizációs folyamatba illeszkedik, amely a tõkés gazdasági átalakulással, a társadalmi berendezkedés egyre tagoltabbá válásával együtt elvezetett a modern állameszmény, a kiterjedtebb állami szerepvállalás kialakulásához.

Az elsõ népszámlálás célja II. József népszámlálási rendelete szerint: „Egyébiránt közönséges és mindenki elõtt ismeretes dolog, hogy az állam gazdagságát és méltóságát legfõképpen a nagyobb népességszám és az ezzel összefüggõ közkereskedelem intézménye teszi, továbbá hogy a közigazgatásnak minden törekvését oda kell irányoznia, hogy a lakosok száma s ezzel együtt az állam ereje, s magának a népnek a boldogsága is, napról-napra növekedjék, márpedig annak meghatározásához hogy milyen különös eszközöket kell alkalmazni ennek a célnak az eléréséhez, mindenekelõtt azt kell tudni minél bizonyosabban, mennyi a száma az egész népnek, annak egy osztályát sem véve ki, s miként növekszik vagy fogy ez a szám az országnak egyik vagy másik részében.” Ekkor tehát az elsõdleges cél a népesség számbavétele volt a közigazgatás munkájának helyes irányítása érdekében.

Ahhoz, hogy a konzervatív, paternalista, a hagyományos szegénypolitikában gondolkodó szociálpolitika eljuthasson a szociális gondok intézményes, közfeladatként intézményesült formáinak létrejöttéig elengedhetetlen volt mindazon társadalmi tények ismerete, melyek egyik eszköze éppen a cenzus volt, elsõsorban a maga robosztus, való életre ajtó nyitó számtengerével, mely szembesített szegénységgel, betegséggel, munkanélküliséggel, földnélküliséggel. Ahogy Magyary Zoltán „Közigazgatás és az emberek” címû munkájában írta: a közigazgatás és az élet tényeinek egybevetése elengedhetetlen ahhoz, hogy a jobbító szándékból produktív cselekvés váljék.

A társadalmi, gazdasági és politikai változások felvetette igényekre válaszoló népszámlálásokban egyre-másra jelentek szociálpolitikai intézkedések megalapozására szolgáló kérdések (például a fogyatékos emberekre vonatkozó összeírások), s még a cenzusok lehetõségeivel összefüggõ, máig tanulságos módszertani dilemmák is felvetõdtek.

Szádeczky-Kardos Tibor például „A munkanélküliségi statisztika módszerei és fõbb tanulságai Magyarországon, a Kenéz Béla-emlékkönyvben megjelent 1932-es tanulmányában arról elmélkedik, hogy a mik lennének az elõnyei és mik a hátrányai a munkanélküliek népszámlálások alkalmával történõ számbavételének: ”…a népszámlálások idõpontjának megválasztásánál a munkanélküliségi statisztika követelményei háttérbe szorulnak. A népszámlálások többnyire a téli évszakra esnek, amikor - normális gazdasági viszonyok esetén is - a téli, idényszerû munkanélküliség érezteti kedvezõtlen hatását. A téli népszámlálások tehát a munkanélküliség magas szintjét rögzítik meg…”

Alpári Gyula „Egy számlálóbiztos följegyzéseibõl” címû szociografikus tanulmányában népszámlálási számlálóbiztosi tapasztalatait is közzé tette, mert „… az elmondandók nagy részérõl különben sem fog megemlékezni a statisztika”. Ír a budapesti nyomorról, az ágyrajárókról, a sáros utcákról, zsúfolt bérházakról, feleleveníti a számlálóbiztos megjegyzése rovatban rögzített megállapításait, például hogy a gyerekeknek nincs cipõjük, azért nem járnak iskolába.

Érdekes módon a jövedelemmel kapcsolatos kérdések mindig tabunak számítottak Magyarországon. Például a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatalról szóló 1897. évi XXXV.tv.3.§-ában is olvasható, hogy „A munkatervbe nem vehetõ fel oly adatok gyûjtése, amelyek a magánszemélyek jövedelmének vagy vagyonának összegére, vagy ezek külsõleg nem nyilvánuló alkatrészeire (…) vonatkoznak.” (Az Egyesült Államokban a cenzus is tartalmaz külön a háztartások és a családok jövedelmére, jövedelemforrásaira és a szegénységre vonatkozó adatokat.)

„Igaz, a XIX. század utolsó harmadától a kor legfejlettebb színvonalán álló „hivatalos” statisztikák számtalan részletet leírtak a birtokmegoszlástól a lakásviszonyokig, az üzemi balesetektõl a lelencek társadalmi hátteréig, a munkáscsaládok fogyasztási szerkezetétõl a munkaviszályokig. E részletekbõl többé-kevésbé indirekt módszerekkel számos becslés elvégezhetõ. (…) Ugyanígy hiányzik a teljes népességre reprezentatív adatfelvétel a vagyonok vagy jövedelmek eloszlásáról, s 1967 elõtt egyetlen statisztikai érvényû szegényvizsgálat sem volt.” (E mûvek közül az egyik legértékesebb korabeli munka Matolcsy Mátyás „Jövedelemeloszlás Magyarországon” címû tanulmánya volt. )

Számos tényezõ nehezíti a bõségesebb adatszolgáltatást.

A nehezítõ tényezõk talán leglényegesebbike, hogy bizonyos kérdéseket egyáltalán nem, vagy nem eléggé részletezõen tesznek fel a népszámlások során. Ennek leggyakrabban hivatkozott okai a pénz- és idõgazdálkodással függnek össze. Az anyagi források szûkösek és nem bír ki a lakosság egy tizenöt percesnél hosszabb kérdõívet - mondják. Így a népszámlálások - az adatok összehasonlíthatóságával, a megfelelõ idõsorok felállíthatóságával magyarázott - eredendõen konzervatív természete megerõsítést nyer a gazdasági és a lakosság természetével magyarázott hivatkozással. A következmény: egy sor új problémát nem érintenek az adatfelvételek, s ezzel korlátot is szabnak az új kutatási irányoknak. Szándékolt politikai okok is korlátozhatják a felteendõ kérdéseket. Például évtizedeken át elmulasztották az adatgyûjtést a munkanélküliségrõl, holott a teljes foglalkoztatás eszménye és kötelezettsége ellenére is voltak, bár kis számban, az államszocializmus éveiben nálunk munkanélküliek.

A kérdések válogatását mindig és mindenütt újabb szelekciós folyamat követi: mely adatokat dolgozzák fel, melyekbõl készül közlési tábla és elemzés. Az ilyen típusú megszorítások hatalmas adatvesztést okozhatnak, és a mentség ismét az állítólagos vagy valóságos pénzhiány. Ez történt volna az 1990-es népszámlálás során például a fogyatékos emberekre vonatkozó adatokkal is, ha nem sikerül külsõ támogatót találni.

Az adatfeldolgozás során használt kategorizáció is korlátozó lehet, s információ vesztéshez vezethet. Például az 1990-es népszámlálás 20 százalékos mintáján, a fogyatékosságról kérdezettek alternatívái között nem szerepelt a halmozott fogyatékosság, így a legsúlyosabb helyzetben lévõkrõl szóló információk maradtak rejtve.

Az állami források elégtelenségére adott, a társadalmi élet más területein is gyakori válasz a szolgáltatás részleges privatizálása, ahogy eufemisztikusan megfogalmazzák: külsõ többletforrások bevonása. Ez persze segíti a szunnyadó adatok feldolgozását, de veszélyeket is rejthet magában. Bár nem hisszük, hogy a kormányzati megrendelés feltétlenül biztosítja a statisztikai szolgáltatások teljes függetlenségét, az adatvásárlói szándékok sajátos szempontokat eredményezhetnek. A piaci elemek megjelenésének egyik magyar torzszüleménye az adatok, kiadványok elektronikus hozzáférésének korlátozása. Míg az amerikai vagy kanadai népszámlálások és más közpénzekbõl folytatott adatgyûjtések ingyenesen elolvashatók az internet segítségével (az amerikai statisztikai hivatal még egy power point-os prezentációs anyagot is letölthetõvé, bárki által használhatóvá tesz), addig Magyarországon csak többlépcsõs regisztrációs rendszeren keresztül vásárolható meg az internetes hozzáférés lehetõsége. Ezt a gyakorlatot bizonyos értelemben a demokrácia korlátozásaként is értelmezhetjük: hiszen éppen azok adatokhoz jutása korlátozott, akik az adatszolgáltatásra kötelezettek, akiktõl ezeket az adatokat begyûjtötték.

Súlyos gondot jelentenek a kutatók számára a hiányzó személyek. Az alulszámlálás nem egyformán érinti a társadalom különféle csoportjait. Különféle kisebb mintás vizsgálatok tanulságaiból is tudjuk, hogy a kimaradók egyik legnépesebb csoportja a szegények, a társadalmi kirekesztõdés áldozatai közül kerül ki: a munkanélküliek, a bizonytalan lakhatásúak (jogcím nélküli lakók, díjhátralékosok, hajléktalanok), az intézeti lakók, a többségi társadalom által diszkriminált etnikai és más kisebbségi csoportok tagjai - vagyis éppen a szociálpolitika célcsoportjai tartoznak ide.

Alulszámlálást eredményezhet az összeíró személye is. Nem véletlen, hogy már az elsõ népszámlálás alkalmával is külön foglalkoztak e kérdéssel. Az 1784. július 14-én kiadott rendelet szerint „A tisztviselõk pedig, és más, az egyes törvényhatóságok által az összeírás végrehajtására kiküldött személyek, mindegyik községben, ahol az összeírást megkezdik, hivassák össze maguk elébe a lakosokat s olvassák azt fel az ott honos nyelven, és nyilvánítsák ki a népnek a Mi nevünkben, hogy ez az összeírás egyáltalában nem újoncok szedése okából, hanem egyedül a közjó érdekében történik, amely feltétlenül szükségessé teszi a népesség számának pontos ismeretét; egyszóval minél keményebben munkálkodjanak azon, hogy miként Mi egyedül a köz szeretetétõl vezettetve fordulunk a Helytartótanácshoz, akképpen az összeírandók lelkébõl is teljesen kigyomláltassék minden kedvezõtlen benyomás az összeírásról.” Ha el is tekintünk az olyan abszurditásoktól, mint a kormányõrök számlálóbiztosként történõ alkalmazása, feltétlenül korlátozza az adatok megbízhatóságát, ha azokat szomszédok és más ismerõsök gyûjtik össze. „Az információs önrendelkezés jogának és az állami információigény kielégítésére vonatkozó jognak az ellentétét minden demokratikus ország megkísérli valahogy feloldani. A kompromisszum tehát az állam és polgárai között jön létre, de megvalósításában még egy szereplõ van: a számlálóbiztos. Még ha elismerem is, hogy az államnak joga van tudni, mikor születtem, hány szobás a lakásom, hány beosztottam van a munkahelyemen, esetleg azt is, mi a vallásom, azt már nehéz elfogadni, miért is van joga megtudni ezeket a személyes információkat a szomszédos családi házban lakó háziasszonynak, a másik lépcsõházban lakó nyugdíjasnak vagy a községi iskola tanítójának. Márpedig a számlálóbiztosok jelentõs része ilyen viszonyban volt azokkal, akiknek az adatait a kérdõívekre írta. Gyanítom, kevesen töltötték ki maguk a népszámlálási íveket, és többen voltak, akik valamivel fiatalabbnak vagy többszobás házban lakónak tüntették fel magukat a valóságosnál, esetleg jobban hangzó foglalkozást diktáltak be. Azt pedig, hogy ez mekkora torzítást okozott az adatokban, valószínûleg sosem fogjuk megtudni.”

Az egyébként is meglehetõsen hallgatag társadalomtudományi közvélemény nemigen foglalkozik amúgy tudományosan a népszámlálásokkal: használja az adatokat, de nem ad megrendeléseket, a szaktudományos folyóiratokban nem olvashatuk népszámlálási kritikákat, nem gyakorol nyomást az újabb társadalmi folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen adatgyûjtések, újfajta kérdések feltételének kikényszerítésére sem.

[vissza]