Előadások

Munkaügyi fogalmi rendszerek és a cenzusok

Laky Teréz,
a Foglalkoztatási Hivatal Kutatási Iroda tanácsadója

Talán feleslegesek is a példák, ezért csupán egyet említek, a keresõk átcsoportosulásának folyamatát a gazdaság három szektora: a mezõgazdaság, az ipar és a szolgáltatások között. A folyamatot bemutató, a múlt század kezdetétõl lezajlott nagyjából tíz cenzus foglalkoztatási adatai a gazdaság modernizálódásának folyamatát tükrözik: azt, hogy szinte cenzusról cenzusra követhetõen hogyan fogyott máig a tizedére a mezõgazdasági keresõk egykor 60%-os aránya; illetve hogyan nõtt meg az ipari, majd késõbb mindkét szektor foglalkoztatási aránycsökkenésével a szolgáltatásokban dolgozóké, elérve a nemzetközi összehasonlításban ugyan nem túl magas 60%-ot, ami azonban mégis akkora már, mint száz éve volt a mezõgazdasági foglalkoztatás.

A múltat a jelennel összekötõ cenzusok között a hidat a fogalmi rendszerek jelentik.

Bizonyos, hogy a saját területe fogalmi rendszereivel minden szakértõnek megvan a maga gondja. Hogy igazán egyszerû példát idézzek: tíz évvel ezelõtt valószínûleg még eléggé egyértelmû volt a „telefonellátottság” meghatározása. Ma azonban, amikor minden második, harmadik úti társunk a buszon elõkapja a mobilját, és az utcán hátrafordulunk, hogy nekünk szóltak-e, létezik-e még az az egyszerûen meghatározható civilizációs mutató, hogy „a háztartások telefonellátottsága”?

Saját területemnél maradva: azt hiszem, a munka világában különösen sok a megváltozott tartalmú, elbizonytalanodott fogalom. Mint köztudott, a társadalmi folyamatoknak a statisztikai számbavételhez szükséges, mondhatnám pragmatikus fogalmakba foglalása sohasem egyszerû a társadalmi jelenségek összetettsége, gyakran nehezen megragadható lényege és folytonos változásai miatt. A munka világát bemutatni kívánó fogalmaink folytonos változtatásokra, korrekciókra szorulnak.

Ma, mint ebben a körben valószínûleg köztudott, a foglalkoztatáspolitikában párhuzamosan kétféle fogalmi rendszerrel dolgozunk: az egyik az ország saját szabályain, a másik a nemzetközileg elfogadott, és a nemzetközi összehasonlításokra alkalmas fogalmi rendszeren alapul (ezt alkalmazza pl. a munkaerõ-felmérés /Labour Force Survey/). A két fogalmi rendszerben eltérõen értelmezõdnek olyan alapvetõ fogalmak, hogy ki a foglalkoztatott, ki a munkanélküli, ki a gazdaságilag inaktív.

Ráadásul egyik sem tudja jól követni a munka világának felgyorsult változásait. A hazai még túlságosan tapad a szocialista gazdaság sajátos foglalkoztatási viszonyaihoz, a nemzetközi pedig a nálunk gazdaságilag jóval fejlettebb országok, azon belül is gyakran az ún. jóléti államok gyakorlatához. De egyik fogalmi rendszerben sem megoldott például a kettõs státuszúak (mint pl. az egyre természetesebbé váló diákmunka, vagy a nyugdíjasként hivatásszerûen, de sehol sem regisztráltan végzett mezõgazdasági munka) besorolása. Évek óta tudjuk, hogy pl. a hazai rendszeren alapuló munkaerõmérleg ezeket egyáltalán nem méri, a kérdõíves felmérésen alapuló munkaerõ-felmérés során pedig a tizedét sem vallják be, mert félnek a megadóztatástól.

De talán leglátványosabb és a legismertebb példa a munkanélküliség meghatározása, amiben - a kétféle definíció következtében - évek óta százezres nagyságrendû a különbség, amely most már, a munkanélküliség csökkentésével, csaknem egyharmadnyi a két sokaság között. A munkaerõ felmérés szerint a ráta 6% alatti, a hazai besorolás szerint csaknem 9%. Nem csoda, hogy a politika évek óta csak a kisebb rátáról kíván tudni, csak azt használja, a hazai szabályokon alapuló magasabb rátát pedig ki se számítják, így hivatalosan nem is létezik.

Fogalmi rendszereink elbizonytalanodott természetét a szakértõk jól ismerik, de hovatovább már csak õt tudják, mi mit jelent, mi mivel hasonlítható össze. A politikusok érdeklõdése mindeddig roppant szerény volt, kevesen veszik a fáradtságot, hogy az új fogalmakból valamit is megértsenek. (Ijesztõ példa, hogy az Országgyûlés Foglalkoztatási Bizottságának vezetõje a ciklus végén - nem mondom meg, hogy melyik ciklusban - nem tudta, hogy a munkanélküliség mérése kétféle definíció szerint történik - így tárgyalták meg a foglalkoztatáspolitikát érintõ törvényeket.) Az átlagos állampolgártól nem is várhatjuk el a meghatározások ismeretét, de kétségtelen, hogy feltételezései tükrözõdnek a cenzusok során adott válaszaikban is.

Ismét egy példa: a szocialista rendszerben felnõtt honfitársaink többsége számára a foglalkoztatottság, a keresõ foglalkozás tulajdonképpen a hagyományos, határozatlan idõre szóló, teljes munkaidõs állást jelenti. Az alkalmilag, nem rendszeresen, és különösen az egyórányi, fizettség ellenében végzett munkát nem tekinti foglalkoztatottságnak. Hasonlóan: számos ok miatt azt sem vállalják, hogy õk munkanélküliek. Nem, vagy csak ritkán tekinti magát munkanélkülinek a diák, a nyugdíjas, vagy a családjára szoruló eltartott, noha szeretne dolgozni, de a munkaerõpiac állapota miatt lemondott arról, hogy munkát keressen. A munkaerõ-felmérés kimutatja ugyan a passzív munkanélkülieket, de rajtuk kívül több százezer munkalehetõségre váró férfi és nõ az inaktívak között szerepel.

Az idézett példák persze a jelen gondjairól szólnak, létezésük következtében azonban az elõzõ idõszakokkal történõ összehasonlítás cenzusról cenzusra nehezebbé válik. Valószínûleg egyebek között éppen az összehasonlíthatóság érdekében próbál meg a statisztika a régi fogalmi rendszerekhez ragaszkodni, amennyire lehet, azokkal tovább építkezni. Csakhogy a régi fogalmak lassan kiürülnek. Képesek vagyunk ugyan használni és némileg újraértelmezni bizonyos fogalmakat, például az „aktív keresõ - inaktív keresõ - eltartott” fogalmát, de csak akkor, ha tudjuk, hogy értelmezésük mi mindenben tér el a maitól. Például hogy az aktív keresõk között még az 1949. évi cenzus során is szerepeltek a gyerekek (több mint 55 ezer, legfeljebb 13 éves fiú és lány); hogy évtizedeken át a mezõgazdaságból élõ családokban általában csak a férfiak minõsültek aktív keresõnek, a nõk pedig egyes idõszakokban eltartottnak, más idõszakokban, a kérdezõ biztostól függõen, segítõ családtagnak, noha a falusi családok tradícionális munkamegosztása a gazdasági tevékenységekben is megkövetelte a nõk teljes munkaidejének felhasználását stb. S itt csak a legfontosabbak, a kulcsfogalmak megváltozott tartalmát idéztem. A közelmúltig, de évtizedeken át használt fogalmi rendszer azonban erõsen beivódott a gyakorlatba, és a más területeken dolgozó statisztikus kolléga közül ma is sokan a régi fogalmi rendszert használják.

A legutóbbi népszámlálás - amennyire meg tudom ítélni - átvette a foglalkoztatáspolitika új, nemzetközileg ajánlott fogalmait a foglalkoztatáspolitika új fogalmaihoz. Mint a statisztikát a munkához nélkülözhetetlennek tekintõ, állandó felhasználó ezt a törekvést nem csak elismerni, de bátorítani is szeretném. Mégpedig elsõsorban a cenzusoknak nem csupán a múltat a jelennel, hanem a jelent a jövõvel is összekapcsoló szerepe miatt.

Ha telefonnal rendelkezõ háztartások számát sem könnyû ma megállapítani, sokszorosan nehézzé vált jól értelmezhetõ kategóriákban gyûjteni a munka világának megannyi új jelenségét. Köztudott, hogy a munka világa - benne a tevékenységek, az eszközök, a szereplõk, a viszonyok - mindig változtak, és hogy a változások a második világháborút követõen erõsen felgyorsultak és széles körûvé váltak. Ezúttal reménytelen is lenne a példák felsorolása a tevékenységek, szakmák kihalásától az újak megjelenéséig, a munkaeszközök tömegének cserélõdésétõl a szereplõk körének átalakulásáig, az új munkahelyek sokféle új jellemzõéig stb.

Az egyetlen, amit mégis megemlítek: a foglalkoztatás, a foglalkozási viszonyok változásai. A fejlett országokban az ipari termelés - és különösen a tömegtermelõ nagyipar - átalakulásával és visszaszorulásával, a szolgáltatások növekedésével újfajta - rugalmasnak, a hagyományoshoz képes atipikusnak is nevezett - foglalkoztatási igények jelentek meg: a meghatározott idõre (például egy-egy szezonra), a törvényesnél rövidebb munkaidõre (például napi, heti vagy havi néhány órára) szóló munkavégzés, vagy az önállóként végezhetõ, fõként szolgáltatási tevékenységek sokasága, a javító-szerelõ munkáktól a háztartásoknak végzett alkalmi munkáig. A különféle munkák jó része másodfoglalkoztatásként is végezhetõ.

Az Európai Unióban évek óta három, atipikusnak nevezett munkavégzést figyelnek meg a munkaerõ-felmérések keretében: a meghatározott idõre szóló alkalmazást, a részmunkaidõt és az önállóként végzett munkát. Ma a különbözõ országokban különbözõ arányokban, ám a foglalkoztatottak csaknem fele ilyen módon dolgozik. Arányuk 1985-ben a keresõk valamivel több mint egyharmadát tette ki.

A fentieken túl is létezõ és terjedõ számtalan egyéb forma (mint a közvetítõ ügynökségek által kölcsönzöttek, az ügynökségnél foglalkoztatási kötelezettség nélküli (0 órás) alkalmi megbízásra várók, az otthon dolgozók stb.) arra késztette az európai szintû statisztikai szervezeteket, hogy megkíséreljék tipizálni ezeket a formákat, illetve számba venni az így dolgozókat. (Egy angliai kutatás megállapítása szerint a munkaerõ-felmérések jelentõsen alábecsülik az így foglalkoztatottak létszámát; véleményem szerint valószínûleg azért, mert a teljes munkaidõs foglalkoztatás viszonyai közepette szocializálódott megkérdezettek is ritkán tekintik ezeket „foglalkoztatásnak”.)

Az Európai Gazdasági Bizottság statisztikai bizottsága, az Eurostat, és az ILO statisztikai hivatala 2000 májusában tartott szemináriumán megfogalmazódott felismerés nyomán, miszerint szükséges fejleszteni a foglalkoztatás atipikus vagy alternatív formái fogalmi kereteinek és tipológiájának kifejlesztésére, már megjelentek az elsõ tanulmányok. Azaz: megkezdõdött egy új, fontos jelenség statisztikai feltérképezése, és ebben lesznek feladatai a hazai statisztikának is. (Egyebek között például kívánalom, hogy minden ország dolgozza ki a fogalmi rendszernek megfelelõ, de a saját országa viszonyaihoz illeszkedõ végrehajtási eljárást, a kérdéseket és válaszlehetõségeket stb.)

Minderre nem elsõsorban a számbavétel miatt van szükség, hanem azért, mert megállíthatatlanul változnak az alkalmazási formák. Akár örülünk neki, akár nem, a 19. század végétõl terjedõ és a 20. század közepére általánossá váló teljes munkaidõs, esetleg egész életre szóló alkalmazotti munkaviszony visszaszorulóban van, kezdik kiszorítani az új formák. Az Európai Unióban az elmúlt néhány évben lényegében csak részmunkaidõs állások keletkeztek. A folyamat - bár számos ok miatt lassabban - Magyarországra is elérkezik (bizonyos értelemben már itt van, bár még csak a háttérben, a szervezett gazdaságon kívül). Tudnunk kell azonban, hogy visszafelé nincs út; a jövõ a legkülönbözõbb foglalkoztatási formák terjedését hozza.

Valójában ez a felismerés érzékelhetõ a statisztikai fogalomalkotás új törekvéseiben. A nemzetközi szervezetek, elsõ helyen az ILO, a megfelelõ (decens) munkahelyek meghirdetésével azt kívánja elérni, hogy az új formában dolgozók is megkaphassák mindazt az elõnyt, amit most a hagyományos formákban dolgozók a munkafeltételekben, a munkakörülményekben élveznek. Magyarországon, mint említettem, egyelõre alig érzékelhetõ az atipikus foglalkozások jelenléte. Nem jelennek meg a szervezett (bejelentetten végzett, adózó) gazdaságról szóló statisztikákban, legfeljebb szórványosan, véletlenszerûen. Pedig sokan vannak - csak éppen rejtõzködnek, elsõsorban a munkát sújtó magas adóterhek miatt. Az alacsony szintû (kimutatott) foglalkoztatás, és a magas arányú inaktivitás önmagában is jelzi létezésének szükségszerûségét - e nélkül valószínûleg tömeges lenne a szegénység; így pedig az emberek megélnek valahogy. A tapasztalatokat számos statisztikai felvétel - pl. a mezõgazdasági mikrocenzus eredményei, az idõmérleg-vizsgálatok adatai - támasztják alá.

A ma már észlelt jelenségek a legközelebbi népszámlálás során a foglalkoztatottság kategóriáinak alakítói lesznek, formálói a jelent a múlttal és a jövõvel összekötõ láncnak.

A magyar statisztika híres arról, hogy munkájával - egyebek között fogalomalkotásával, módszereivel - mindig a nemzetközi statisztika élvonalához tartozott, Európa-szerte tanult és tanított. Most már számos területen, és így a népesség gazdasági aktivitásának rendszeres felmérésében is az OECD-országokkal, ezen belül az EU-val azonos elvek szerint, azonos módszereket alkalmazva halad együtt. Az persze, hogy a magyar foglalkoztatáspolitika miként illeszkedik majd a fõ nemzetközi trendekhez, a legkevésbé a statisztikusokon múlik.

[vissza]