Előadások

A világgazdaság agrárszektora és a magyar mezõgazdaság

Dr. Simai Mihály,
akadémikus, egyetemi tanár, a Világgazdasági Kutatóintézet kutatóprofesszora

Magyarország egyike azoknak az államoknak, amelyekben a mezõgazdaság társadalmi és politikai okokból is lényeges szerepet tölt be az ország életében. Vitathatatlan természetesen a mezõgazdaság gazdasági jelentõsége is. Figyelemreméltó továbbá, hogy az európai integrációs szervezet bõvülésének minden fázisában ez a szektor volt az egyik legtöbb problémát okozó tényezõ. Az agrárszektor elemzése minden szinten (globális, regionális vagy nemzeti) összetettebb feladat, mint más szektoroké. Egyidejûleg kell ugyanis vizsgálni a biológiai folyamatok, a demográfiai változások, a technikai mûveletek, a geológiai és éghajlati feltételek, az étkezési szokások, a piaci és jövedelmi viszonyok, a tõkefelhalmozás és allokációk, a településrendszer és tulajdonviszonyok, a tudományos kutatások, a vállalkozói és üzleti tevékenységek, a kulturális viszonyok, a hagyományok, a nemzetközi munkamegosztás és más tényezõk sajátos befolyását. A szektorban végbemenõ folyamatok komplex elemzése a termelési rendszer decentralizáltsága miatt is összetett feladat. A magyar mezõgazdasági cenzus eredményei sok vonatkozásban hézagpótló információkat adnak e fontos szektor néhány alapvetõ tendenciájáról A statisztikai összeírások éppúgy, mint az agrárpolitikák szükségképpen csak néhány területet foghatnak át. Hazánkban különösen jellemzõ volt az elmúlt évtizedben az agrárpolitika korlátozottsága. A hangsúly, amelyet a kárpótlásra, a földtulajdonra és a dekollektivizálásra helyeztek, illetve a földtulajdonnal kapcsolatos viták elterelték a figyelmet a szektor szerkezeti és szervezeti problémáiról, verseny- és jövedelemtermelõ képességérõl. Azt is lényegében figyelmen kívül hagyta a hivatalos agrárpolitika, hogy a világ agrárszektorában zajló hatalmas változások fényében, amelyeket egyes szakértõk „csendes agrárforradalomként” jellemeztek, milyen feladatai lettek volna a XXI. század elején a magyar mezõgazdaságnak a felzárkózással és a szektor globális és az EU keretei között zajló vállalati és piaci integrálódásával kapcsolatban.

E rövid elõadás keretében természetesen nem vállalkozhattam arra, hogy a fentiekrõl átfogó képet adjak, csupán néhány fontosabb kérdéssel kívánok foglalkozni. Nem tudtam még kellõ mértékben felhasználni a mezõgazdasági cenzus adatait sem a magyar agrárszektor nemzetközi versenyképességének és nemzetgazdaságban elfoglalt helyének összehasonlító elemzésére.

Az agrárszektor helyzete és jövõje mindenütt élénk vita tárgya. A GDP forrásaira összpontosító elemzés rendszerint abból indul ki, hogy a XX. század során a mezõgazdaság súlya a világtermelésben számottevõen kisebb lett. Azt a tényt azonban a politikusok és közgazdászok közül egyre többen ismerik el, hogy a szektor helyét és szerepét nem lehet reálisan megítélni csupán annak alapján, hogy súlya mekkora a bruttó nemzeti termékben. Erre racionális és hatékony agrárpolitikát sem lehet építeni. Igen fontos azonban a mezõgazdaság gazdasági és társadalmi szerepének komplex megközelítése. Nálunk is sokan ismerték fel, hogy ezt csak nagyobb távlatokban, szélesebb összefüggésekben és a vidékfejlesztés komplex rendszerébe ágyazva célszerû megtenni. Figyelembe kell venni a mezõgazdaság megváltozott szerepét is. A XX század elején a mezõgazdaságból származó jövedelmek tõkét, a felszabaduló munkaerõ dolgozókat biztosítottak az ipar fejlõdéséhez a mai fejlett országokban is. 1900-ban a föld lakóinak 80%-a számára nyújtott a mezõgazdaság megélhetést. A fejlett ipari országokban az aktív keresõk 38-40%-a dolgozott a mezõgazdaságban, a fejlõdõ országokban az aktív keresõk 85-96%-a. 1950-ben a mezõgazdaságból élõk aránya a fejlett ipari országokban 25%, a fejlõdõ országokban 63% volt. Az évszázad végére a fejlõdõ országokban is 50% alá esett vissza arányuk. A fejlett ipari országokban pedig a lakosság 2-5%-a élt közvetlenül a mezõgazdaságból.

Magyarországon 1900-ban az aktív népesség csaknem 60%-a dolgozott a mezõgazdaságban. Arányuk még 1950-ben is 50%-volt, az évszázad végére azonban már csak valamivel több mint 7% volt a szektorból élõk aránya. Ha azokat is figyelembe vesszük, akiknél a mezõgazdaság kiegészítõ jövedelemforrás, az arány természetesen nagyobb.

A mezõgazdaság súlya a világ bruttó termékében 2000-re 5% alá esett, a világgazdaság egyes térségeiben a következõképp alakult.

A legszegényebb országokban az agrárszektor még mindig a BNT 30-50%-át adja és az export 40-70%-ának forrása. A szektor a volt közép-kelet-európai szocialista országok többségének kivitelében 10-12%-ot tett ki a XX. század utolsó három évében.

Az elmúlt évtizedek során a világ mezõgazdasági termelésének volumene abszolút mértékben és egy fõre számítva is számottevõen bõvült. A világ mezõgazdasági termelése globális viszonylatban az 1950-es években évi átlagban 3,3%-kal, az 1960-as években 2,6%-kal, az 1970-es években 2,1%-kal, az 1980-as években 2%-kal emelkedett. Az 1990-es évekre vonatkozóan a következõ táblázat az agrárszektor globális és az egyes fõbb térségekben végbement bõvülését hasonlítja össze a magyar adatokkal.

A mezõgazdasági termelés volumenének növekedése (1989-1991=100,0)

Forrás: FAO, 2001

Hosszabb idõszakot figyelembe véve megállapítható, hogy a mezõgazdasági termelés növekedése valamivel gyorsabb volt, mint a népességé. Globális méretekben az egy lakosra számított élelmiszer-termelés 1960-2000 között évi átlagban 0,7%-kal emelkedett. A megmûvelt földterület eközben csak 10%-kal bõvült, a világ népessége viszont 90%-kal nõtt.

A világ mezõgazdasági termelésének bõvülése - globálisan - lényegében lépést tartott a lakosság növekedésével, a jövedelmek egy fõre számított alakulása nyomán fellépett nagyobb minõségi igényekkel, a változó fogyasztói szokásokkal és az ipari növények iránti kereslettel is. A fejlõdés azonban idõben és térben egyaránt egyenlõtlen volt globális méretekben: egyes térségekben idõrõl idõre a túltermelés, másutt a hiány okozott problémákat; nem került ugyan sor olyan mértékû éhinségekre, mint a korábbi évszázadokban, vagy a XX. század elsõ felében. Az alultápláltság azonban a világ több térségében tartóssá vált, közel egymilliárd embert sújt és kb 400 millióra tehetõ az éhezõk száma. A tömeges éhezés elkerülésében jelentõs szerepet játszott, hogy Kína és India a XX. század végére meg tudta oldani lakói többségének élelmiszer-ellátását. Segítettek a nemzetközi programok is a világ élelmezési biztonságának javulásában. Az élelmezési válságok, éhínségek fõ okai között a XX. század második felében gyakrabban szerepelt a szegénység, a kirekesztettség, illetve a polgárháborúk, mint az agrárszektor zavarai, vagy a természeti csapások. A világgazdaságra jellemzõ nagy és növekvõ egyenlõtlenségek talán még nagyobb mértékben megmutatkoznak a mezõgazdaságban.

Az elmúlt évtizedekben jelentõs egyenlõtlenségek jellemezték hazánk agrárszektorának alakulását is. Az ingadozásokban és egyenlõtlenségekben az egyes idõszakokban különbözõ konkrét okok játszottak szerepet. Különösen jelentõs volt azonban az adott idõszakok agrárpolitikájának felelõsége.

Technikai szempontból a világgazdaságban három, egymástól radikálisan eltérõ mezõgazdasági rendszer mûködik a XXI. század elején. Az elsõ a fejlett ipari országokban és a fejlõdõ világ számos ültetvényén a technikai fejlõdés legújabb vívmányainak sokoldalú alkalmazására épülõ ún. ipari mezõgazdaság, a másik a fejlõdõ világban a zöld forradalom nyomán jött létre, a harmadik a rendkívül vegyes „összes többi”, amelyben túlsúlyban van az elmaradott hagyományos gazdálkodás. Ez utóbbi keretében a XXI. század elején is jelen vannak még a korábbi évszázadok technikái, beleértve az ember vontatta faeke használatát is. Abból az 1,3-1,4 milliárd emberbõl, akik a mezõgazdaságból élnek az új század elején, még igen sokan a globális szegénységi szint alatti vagy azt éppen meghaladó, a napi egy dollárnak megfelelõ jövedelmet is alig biztosító mini- és mikrogazdaságokban tengõdnek. A világ (és ezen belül a volt szocialista országok) szegényeinek többsége falusi körzetekben él. Nem õk határozzák meg azonban Földünkön az agrárszektor piaci helyzetét és fejlõdésének irányát. A XXI. század elején elsõsorban a fejlett ipari országok kereskedelmi orientációjú nagygazdaságai, szövetkezetei és a fejlõdõ országok modern ültetvényes gazdaságai, illetve a zöld forradalmat jól hasznosító nagyobb termelõi a meghatározóak a kínálati viszonyok alakításában. Ezekben a növekvõ mértékben iparosodott gazdaságokban az új technika széles alkalmazása radikálisan átalakította a termelést. A modern szervezési és termelési módszerek, gépek, berendezések, vegyi anyagok stb. alkalmazása hatalmas mértékben növelték a termelékenységet a hagyományoshoz képest. A mezõgazdasági munka termelékenysége a legtöbb vezetõ ipari országban, így pl. az Egyesült Államokban, Belgiumban, Dániában stb. korábban nem tapasztalt ütemben emelkedett. A mezõgazdasági dolgozók termelékenysége a modern, gépesített gazdaságokban többszázszorosa a hagyományos manuális mezõgazdaságénak.

Az Egyesült Államokban a termelékenység növekedésének üteme a mezõgazdaságban több évtizeden keresztül gyorsabb volt, mint az iparban vagy a gazdaság egyéb szektoraiban. A FAO adatai szerint a XX. század végére a fejlett nyugat-európai országokban a mezõgazdasági gépek, mûtrágya, vegyi anyagok, komplex használata 100 hektárra növelte az egy dolgozóra számított megmûvelt földterület nagyságát. Ez a nagyság Északnyugat-Európa legjobban felszerelt gazdaságaiban elérte a 200 hektárt (1950-ben 10-20 hektár volt). Ezekben az országokban 1950-ben egy dolgozó 10-12 tehenet tudott megfejni naponta kétszer. A XX. század végén a hordozható fejõgépekkel napi 50 tehénre, az automatizált „fejõszalonokkal” 200 tehénre tudták növelni az egy dolgozóra számított kapacitást. A mûtrágya használatának bevezetése és növekedése, valamint a „tudományosan” megszervezett takarmányozás számottevõen megnövelte a hozamokat. Franciaországban pl. a XX. század közepétõl az 1990-es évekig a mûtrágya-felhasználás 45kg-ról 250 kg-ra nõtt hektáronként, a búza átlagos hozama 18 mázsáról 71 mázsára emelkedett. Hasonló hozamnövekedésre került sor a kukorica és más gabonafélék esetében is Európa északnyugati országaiban. Ebben természetesen nagy szerepe volt más tényezõknek is: a specializációnak, az új növény- és állatfajták kifejlesztésének, az öntözés terjedésének. Globálisan az öntözött területek az 1960-as évekre jellemzõ 80 millióról 270 millió hektárra nõttek. A technikailag jól felszerelt nagyobb gazdaságok fontossága és szerepe is nõtt és hozzájárult a termelés és termelékenység emelkedéséhez.

Gazdasági és politikai, belsõ és külsõ tényezõk hatására sajátos módon alakult a közép- és kelet-európai országok agrárszektorának helyzete. A térségben különösen sok sajátos vonás jellemezte a magyar mezõgazdaságot. Az ágazat az 1950-es évek elejére kialakult válságból kilábalva az 1970-es és 1980-as években kiemelkedõ eredményeket ért el a térség államaihoz viszonyítva, lemaradása bizonyos területeken a nyugat-európai országokhoz képest is csökkent. A gabonafélék hektáronkénti hozama 1989-91-ben 15%-al volt az európai átlag felett és csak 5%-al maradt el az osztráktól. Az 1990-es évek végére az európai átlagra esett vissza s több mit 20%al volt az osztrák átlag alatt. Figyelemreméltó, hogy a XXI. század elejére a magyar mezõgazdaságra is növekvõ mértékben az általános kelet-európai tendenciák váltak jellemzõvé. Nagy számú igen alacsony hatékonyságú törpebirtok alakult ki. Nem került sor a mezõgazdaság modernizálására, és több térségben is megjelent az 1930-as évekre jellemzõ falusi alulfoglalkoztatottság és a viszonylag magas munkanélküliség. Az egy mezõgazdasági dolgozóra számított új érték alakulása tükrözi a mezõgazdasági munka termelékenységét és a magyar mezõgazdaság romló helyzetét.

Egy dolgozóra számított új érték a mezõgazdaságban
(1995-ös dollárban, kereskedelmi árfolyamon)

Az EU szakértõinek számításai szerint egy 20 hektáros mezõgazdasági üzemben az új érték Közép- és Kelet-Európa potenciális új EU-tagállamainak átlagában a nemzeti átlagbér 1,2-szerese. Magyarországon ez valamivel magasabb, a nemzeti átlagbér 1,6-1,7-szerese. A Világbank szakértõinek elemzése szerint az 1990-es évek második felében a magyar mezõgazdaságban a földterület egyharmadán mûködõ gazdaságok még versenyképesek voltak nemzetközi méretekben is. Azóta a helyzet valószínûleg ezekben sem javult.

Az agrárszektor növekvõ lemaradásában természetesen szerepet játszott a mezõgazdasági termelés csökkenése az 1990-es években. A XX. század utolsó évtizedében számításaim szerint a magyar mezõgazdaság kumulált vesztesége 1984-1989 átlagához képest két év teljes termelésének felelt meg. A mezõgazdasági beruházások 1990-ben az összes nemzetgazdasági beruházásoknak 9%-át adták, 2000-ben alig 3%-át. A birtokviszonyokban végbemenõ változások és az a tény, hogy - mint ezt a mezõgazdasági cenzus adatai is tükrözik - számottevõen megnõtt a kis- és törpegazdaságok aránya ugyancsak hozzájárultak a lemaradás növekedéséhez. Az EU-tagság küszöbén nem különösebben biztatóak a cenzus egyes eredményei sem, pl. az, hogy az átlagos életkor a magyar mezõgazdaságban 55 év, vagy hogy az ott dolgozók több mint 57%-a csak alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezik és csupán 6% a felsõfokú végzettségûek aránya a mezõgazdasági dolgozók között.

A magyar mezõgazdaság a birtokviszonyok és a technikai felszereltség tekintetében olyan idõszakban indult el a világgazdaság fejlett szektorára jellemzõ tendenciákkal ellentétes irányba, amikor gazdaságunk világgazdasági integrálódása minõségileg új szakaszba lépett és az ország az EU várólistájára került.

A rendszerváltást követõ kormányok agrárpolitikája, amelyet a politikai viszonyok legalább olyan mértékben befolyásoltak, mint a tömeges kollektivizálás idõszakában, nagymértékben felelõs a kialakult helyzetért és az agrárszektor nehézségeiért. Nyilvánvaló azonban, hogy a piaci feltételek is módosultak. Ebben nemcsak a keleti piacokról való kivonulás játszott szerepet, hanem a kereskedelempolitika átalakulása is. A magyar agrárpolitika belsõ és külsõ feltételei a következõ évtizedben tovább módosulnak.

Az elmúlt évtizedben a magyar mezõgazdaságban jelentõs mértékben a birtokviszonyok átalakulása nyomán új érdekstruktúra alakult ki, amellyel minden kormányzatnak számolnia kell. A mezõgazdasági összeírás adatai jól tükrözik, hogy nõtt a kisebb és közepes méretû gazdaságok száma és csökkent a nagygazdaságoké. Az is világos, hogy felgyorsult a differenciálódás folyamata, amelyben különbözõ tényezõk játszottak szerepet, mint pl. a fõfoglalkozású és mellékfoglalkozású termelõk, valamint a földjüket bérbeadók helyzetének és érdekeinek eltérései, a gazdaságok eltérõ felszereltsége és természetesen a földek minõsége és fekvése. Igen lényeges azonban a belsõ és a nemzetközi piaci háttér átalakulása is.

A magyar mezõgazdaságra hatottak a globális változások is. Az agrártermékek keresleti viszonyai, a kereskedelempolitikák átalakulása, a nemzetközi egyezmények e szektorra vonatkozó következményei, a technikai fejlõdés és a verseny eleve új feltételeket rajzolnak ki, amelyekhez a gazdaságoknak és az agrárpolitikáknak egyaránt igazodniuk kell.

Az elmúlt évtizedben a FAO keretében szervezett világkonferenciák ismételten kiemelték, hogy a XXI. században is a szektor alapvetõ funkciója marad a világ lakóinak élelmiszer-ellátása. A mezõgazdasági termékek iránti kereslet növekedése hosszabb távon globális méretekben azonban tovább lassul. A XXI. század elsõ harmadában a kereslet várható évi növekedése 1,5% lesz, szemben a XX. század utolsó harmadának 2,2%-os éves növekedésével. A lassulásban a világ népességének lassuló növekedése mellett az is szerepet játszik, hogy a magas jövedelmû országokban az élelmiszerek fogyasztásának szintje aligha emelkedik tovább. A mezõgazdasági termek iránti kereslet növekedés döntõ részére a fejlõdõ világban kerül sor a következõ évtizedek során. Annak a közel 3 milliárd embernek, akik a föld népességét 9 milliárdra emelik a XXI. század közepére, 95%-a a fejlõdõ világban látja meg a napvilágot. A kereslet az urbanizáció nyomán a fejlõdõ országokban is valószínûleg mindenütt gyorsabban nõ feldolgozott élelmiszerek iránt, mint a mezõgazdasági nyerstermékek iránt, melyekbõl a kínálat gyorsabban emelkedik. Lassul azonban a kereslet növekedése a fejlõdõ világban is. Sajátos helyzetet teremt a fejlõdõ országokban az urbanizáció. A kereslet kielégítése a belsõ termelésbõl ennek nyomán különösen azokban az országokban lesz nehéz, amelyekben az agrárszektor elmaradott, a termelõk zöme törpebirtokos, önellátó, és nem, vagy alig képes piacra vihetõ termékfelesleg elõállítására. A legtöbb fejlõdõ országban ugyanakkor már ma is nehéz a városok ellátásához szükséges élelmiszerimport finanszírozása. Sok ország tapasztalatai utalnak ugyanakkor arra is, hogy a nagyvárosok körüli magas technikai felszereltségû kis gazdaságok százezrei mûködhetnek hatékonyan pl. a dísznövény-, illetve a zöldségtermesztésben és -ellátásban. Úgy tûnik, hogy a nagy hipermarket-hálózatok is egyre inkább hajlandók az együttmûködésre ezekkel a kis gazdaságokkal.

A nemzetközi piacokon a várható keresletet illetõen jentõs különbségekre kell számítani a gazdasági feltételekben a jövõben is. A világ valamennyi térségében, de különösen a fejlett ipari országokban folyatódik az élelmiszerek iránti kereslet szerkezetének átalakulása. A volt szocialista országokban a helyzet várható javulása nyomán az elmúlt évtizedben végbement visszaesés után átmenetileg ismét nõhet az élelmiszerek iránti kereslet és javulhat ennek szerkezete is. Világviszonylatban tovább nõ a magasabb minõségû, biztonságosabb, az egészséges életmód követelményeinek jobban megfelelõ cikkek aránya. Egyik lényeges kérdés ezzel kapcsolatban a biotermékek szerepe a jövõ fogyasztásban. Világméretekben az organikus úton termelt élelmiszereket a fogyasztás 6-8%-ára becsülik a nemzetközi szervezetek szakértõi, áraik 20-100%-kal magasabbak a konvencionális termékekénél. Ennek okai egyebek között az alacsonyabb hozamok és a magasabb munkaerõ-ráfordítások. Térhódításuk elsõsorban a magas jövedelmû államokban, illetve fogyasztói rétegekben nõtt meg. Jelenleg az európai mezõgazdaság 2-3 %-án termelt biotermékek iránti kereslet nõ azonban leggyorsabban. A biotermékek terméshozamai általában alacsonyabbak, Angliában pl. az organikus módon termelt búza hozama 44%-kal alacsonyabb, mint a nem biomódon termesztetté. Ennek oka egyrészt az, hogy az engedélyezett növényvédõ szerek hatékonysága rosszabb. (A kén és rézszulfát/kisebb mértékben véd a rovaroktól és a gombásodástól. A gyomok gyors terjedése különösen súlyos probléma.) További probléma az, hogy a biotermelõk nem közvetlenül juttatják vissza a nitrogént a talajba, hanem erre a célra különleges növényeket használnak, ami megköveteli, hogy meghatározott nagyságú földterületeket, általában a terület egyharmadát átmenetileg ne használják fel produktívan. Ezen a területen nitrogént és nem élelmiszereket termelnek. Az EU területén jelenleg pl. 90 millió hektáron gazdálkodnak. Ha a hozamok 44%-kal csökkennének, további 40 millió hektárra lenne szükség. Igaz, hogy az EU mezõgazdasága jelenleg 20%-kal többet termel, mint a térség szükséglete. A biotermelés azonban nagyobb mértékben csökkentené a felesleget, mint a 20%. A térségben vannak még szabad földterületek, amelyeket hasznosítani lehetne, ezek minõsége általában gyengébb. Lényeges kérdés a jövõt illetõen, hogy a magyar EU-tagság automatikusan ösztönzi-e majd a fejlõdést az iparosodó mezõgazdaság nyugat-európai és amerikai modellje irányában, amelyik egyre több gépet, vegyi anyagot, a a tudomány segítségével kifejlesztett új növény és állatfajtákat állít elõ, rengeteg vizet használ és a hozamok minden áron való növelésre koncentrál, illetve Magyarország a térség „biotermelési” bázisává válik. Ennek eldöntéséhez célszerû lenne az organikus, vagy ahogy nálunk nevezik: a biotermelés hazai feltételeinek mélyebb, az ideológiáktól és illúzióktól mentes tudományos elemzése.

A XXI. században még fontosabbá válik a vidéki népesség fenntartó és eltartó képességének növelése. Ennek egyik fontos eleme a szakadék csökkenése mezõgazdaság és egyéb szektorok jövedelemtermelõ képessége között. E folyamatot segítheti az is, hogy a mezõgazdaság növekvõ mértékben integrálódik a gazdaság más szektoraival. A fejlett ipari országokban növekvõ mértékben jellemzõ az agráripari szolgáltató blokk. Az Egyesült Államokban már néhány évtizeddel ezelõtt kialakították e folyamat jellemzésére az agrárbusiness fogalmát. Nálunk az e fogalomkörnél szûkebb élelmiszergazdaság elnevezést szoktuk használni.

Az agrárüzlet a XXI. század elején magában foglalja a mezõgazdasági termelést, a feldolgozást, a beszállító ágazatokat, az élelmiszerek kereskedelmét és az adott szektorokat kiszolgáló tudományos kutatási, pénzügyi, biztosítási, szállítási és kommunikációs és egyéb szolgáltatásokat, amelyek összesen a világ bruttó nemzeti termékének közel egynegyedét teszik ki. Egyes országokban az agráripari szolgáltató blokk aránya természetesen eltérõ és nem változatlan. Nem egyértelmû az sem, hogy mit lehet e kategóriába sorolni, és a fogalom használata mennyiben tudományos és mennyiben manipulatív az agrárlobbik érdekében, egyebek között a szubvenciók társadalmi költségeinek elfogadásának elõsegítésére.

Magyarországon, az 1990-es évek végén az agrárüzlet arányát a bruttó nemzeti termék 23-24%-ára becsültem, ami nagyjából megfelelt a világátlagnak. Globális méretekben a XXI. század elejére a közel 7 billió dolláros üzletbõl (1998-as vásárlóerõ-paritáson számítva) a szûken vett mezõgazdaság részaránya az 1950 körüli kb. egyharmadról 17-20% körülire zsugorodott, és ez a tendencia tovább folytatódik. Az agrárüzlet valamennyi területén, beleértve a mezõgazdaságot is, a gyors tõkekoncentráció és különösen az értékesítésben és feldolgozásban néhány óriásvállalat kiemelkedése vált jellemzõvé. Minél fejlettebb a világ mezõgazdasága, annál nagyobb a nemzetközi társaságok jelentõsége a termelõk vetõmaggal, technikával stb. ellátásában, és annál többet kell fizetni e társaságoknak termékeikért, szolgáltatásaikért. A termelt mezõgazdasági cikkek mind nagyobb része ipari feldolgozás után kerül a fogyasztóhoz. Az Egyesült Államokban pl. a termelt élelmiszerek 85%-át dolgozzák föl valamilyen fokon, és csak azután kerül a fogyasztásba. Európában ez az arány valamivel kisebb: kb. 65-70%. Miközben az elmúlt 50 esztendõ során az a mezõgazdasági cikkek aránya a világexportban 50%-ról 6-7 %-ra esett vissza, radikálisan nõtt a feldolgozott élelmiszerek aránya a világkereskedelemben is. Az 1960-as évekhez képest a valamilyen fokon feldolgozott élelmiszerek aránya a fejlett ipari országok agrár- kivitelében 48%-ról az 1990-es évekre közel 70%-ra, a fejlõdõ országok exportjában 41%-ról 54%-ra nött. A magas feldolgozottsági fokú élelmiszereké a fejlett ipari országok kivitelében 19%-ról 67%-ra, a felõdõ országok mezõgazdasági exportjában 8%-ról 17%-ra emelkedett..

Az agrárszektorban is gyorsult a nemzetköziesedés. Ennek egyik tényezõje a technikai fejlõdés. Az információs technika, a mûholdak és a távérzékelés segítségével hatalmas térségekre képes elõrejelzésekre, termésbecslésekre. A biotechnológia bevonulása a mezõgazdaságba a helyenként jelentkezõ ellenállás ellenére tovább folytatódik. A mezõgazdaság termelõk növekvõ mértékben válnak függõvé a biotechnológiától a vetõmagellátásban és olyan hibridek kifejlesztésében, amelyek ellenállnak a növényi kártevõknek. A technikai fejlõdés nyomán csökkennek a fajlagos termelési költségek is. Új technológiák alakulnak ki a biomassza energetikai hasznosítására. Új, biológiai úton elõállított anyagok jelennek meg, amelyek versenyképesek a petrokémia útján elõállított mûanyagokkal. Jelentõs mértékben javul a tartósítás technikája is. Az élelmiszer-szállítás technikai fejlõdése ugyancsak segíti az agrárszektor globalizálódását. A nemzetköziesedést erõsíti az árutõzsdék növekvõ szerepe is. Sajátos módon legkevésbé a földtulajdon nemzetköziesedik, amitõl pedig különös mértékben félnek egyes hazai politikai csoportok.

Igen lényeges tendencia, amivel az agrárpolitikáknak ugyancsak számolniuk kell az, hogy a mezõgazdasági szektor növekvõ mértékben válik függõvé a nagy nemzetközi társaságoktól.

A nemzetközi társaságok szerepe a múltban is jelentõs volt a mezõgazdasági cikkek nemzetközi kereskedelmében. A XX. század második felében azonban kiterjedt az agrárüzlet szinte minden területére, s természetesen a technikailag átalakuló élelmiszeriparra.

Az élelmiszeriparra a XXI. század elején sajátos struktúra jellemzõ. A legfelsõbb szintet néhány hatalmas globális társaság alkotja a Nestle, a Coca Cola, a Philip Morris, az UNILEVER stb. Ezek hatalmas élelmiszer-ipari konglomerátumok.

A második szinten olyan nagyvállalatok helyezkednek el, amelyek sok esetben a hagyományos ágakban jöttek létre. Ezek közé tartozik pl. a korábban rendkívül decentralizált cukoripar és a tejfeldolgozó ipar. Az egyik legnagyobb vállalat a Danone. Üzleti forgalma 2000-ben meghaladta a 14 milliárd dollárt. E társaságok nemzetköziesedése még sok esetben elmarad az óriásokétól. A harmadik szintet rengeteg kis- és középvállalat képviseli, amelyek fõleg a helyi piacra termelnek. Ezek egyes területeken azonban növekvõ mértékben olvadnak be a nagy társaságokba.

A nagy élelmiszer-termelõ társaságok nem elsõsorban a földek felvásárlása révén terjesztik ki hálózatukat a mezõgazdasági termelésre. A világ sok térségében ellátó láncokba szervezik a mezõgazdasági termelõket. A szerzõdéses termelés különbözõ modelljei nagygazdaságok és kistermelõk millióit kapcsolják be a globalizált hálózatokba. Ez lehetõvé teszi azt, hogy a termelõk jobban összekapcsolódjanak a fogyasztók igényeivel és könnyebben jutnak hitelekhez is. A láncolatokból kimaradó termelõk egyre inkább marginalizálódnak és tönkremennek. A nemzetközi gabonakereskedelemben 6 társaságot szokott a szakma a gabonapiac cárjaként emlegetni, a világforgalom csaknem 90%-át ellenõrzik. Hasonlóan magas a nagy nemzetközi társaságok aránya a kávé-, a kakaó-, teakereskedelemben. A banánüzletben 3-4 társaság a forgalom 80%-át ellenõrzi.

Igen gyorsan nemzetköziesedik az élelmiszer-kiskereskedelem is, ebben a szektorban két sajátos integrációs tendencia érvényesül. Az egyikre az a jellemzõ, hogy nagy élelmiszer-ipari társaságok igyekeznek globális értékesítési, kiskereskedelmi hálózatokat érdekkörükbe vonni. A másik tendencia a globális kiskereskedelmi hálózatok létrejötte és törekvése termelõ- és szállítóhálózataik kiépítésére. Mindkét folyamat erõsíti az agrárüzletben a koncentrációt. Világviszonylatban a folyamat a leginkább Európában elõrehaladott, ahol 4-5 szupermarketlánc ellenõrzi az élelmiszer kiskereskedelem kétharmadát.

Az új feltételek mellett a hagyományos agrárpolitikák nem számíthatnak sikerre. A XXI. század agrárpolitikája egyidejûleg általános vidékfejlesztési politika, jövedelempolitika, üzleti, környezeti és mûszaki fejlesztési politika, amely az adott területen képes a nemzeti és nemzetközi érdekek, célok és eszközök összehangolására is. Az alkalmazkodás mindehhez nem könnyû. Valószínûleg több modell alakul majd ki a következõ 2-3 évtized során. Egyértelmû, hogy igen lényeges kérdés marad a megfelelõ egyensúly a nagybefektetõk és a családi gazdaságok és a törpegazdaságok között. Ezek az egyensúlyi követelmények természetesen sok vonatkozásban másképpen fogalmazódnak meg a gabonatermelésben, az állattenyésztésben, a dísznövények terén, a zöldség- és gyümölcstermesztésben, a gyógynövények termesztésében, a szõlõ- és bortermelésben, a halgazdaságokban és az erdõgazdálkodásban. A fejlett államokban a legtöbb területen számottevõen csökkenteni kellene az önellátó, a piacra termelni képtelen és döntõen az állami jövedelemtámogatástól függõ törpegazdaságok arányát. Az EU-ba integrálódni igyekvõ magyar mezõgazdaság orientációja szempontjából lényeges az is, hogy a fejlett ipari országok agrártermelõinek a szûken vett mezõgazdaság már ma is csökkenõ jövedelemforrása, jelentõs egyéb, pl. feldolgozó-, illetve kereskedelmi tevékenységeket is folytatnak Nõ a hobbiparasztok száma és aránya a gazdag országokban, különösen a szõlõ- és bortermelésben, az állattenyésztésben. Növekvõ szerepet játszik az ilyen országokban a mezõgazdaság, mint rekreációs szektor. A mintegy félmillió német paraszt közül csaknem 300 000-nek a mezõgazdasági tevékenység jövedelmüknek alig felét teszi ki. Emelkedik a „félparasztok” vagy „negyedparasztok” aránya más fejlett országokban is. Ezzel egyidejûleg a hatékony, az egyéb szektorok jövedelmezõségével versenyképes kereskedelmi birtokok fontossága mindenütt jelentõs a termelésben. Ezek természetesen nem szükségképp nagyméretû gazdaságok. Sokkal jelentõsebb a befektetett tõke nagysága és a termékszerkezet.

Egyébként nálunk is az a helyzet, hogy a mezõgazdasági tevékenységet folytatók több mint egyharmadának az agrárszektor egyre inkább csak kiegészítõ jövedelemforrás.

Fontos realitás az agrárpolitikák számára az is, hogy meddig és milyen mértékben számolhatnak a szubvenciókkal és azoknak milyen formái maradnak fenn. Nálunk különösen nagyok a várakozások az Európai Uniótól remélt támogatásokkal kapcsolatban Jelenleg az EU keretében a közvetlen szubvenciók mellett igen jelentõs az ártámogatás s a termelõk jelentõs adókedvezményekhez is jutnak. Ezek együttes értéke 2001-ben 110 milliárd dollárt tett ki, a közös agrárpolitika költségei pedig az EU költségvetésének felére rúgtak. Az EU-ban a mezõgazdaság bruttó jövedelmeinek egyharmada származott a támogatásokból 2001-ben, Magyarországon ennek aránya 13%, Lengyelországban 12% volt. (A támogatások viszonylag nagy hányada végsõ soron átfolyt a mezõgazdaság ipari ráfordításait elõállítókhoz.) Hosszabb távon a WTO egyezmény alapján a támogatásokat fokozatosan le kellene építeni, illetve át kellene alakítani. A „szubvenciók vámosítása” a WTO-egyezmény nyomán a szubvenciók csökkentésének egyik eleme. Új feltételeket teremt az EU keleti bõvülése is, valószínûleg ösztönzi majd a CAP keretei közötti közvetlen támogatások fokozatos zsugorítását. Nyilvánvaló, hogy a támogatások magas aránya és jövedelempolitikai fontossága miatt a függõség ezektõl csak lassan csökkenhet, jelentõsebb megrázkódtatások nélkül. Ezeket nemcsak politikai okokból nehéz vállalni.

A fentiek arra utalnak, hogy a mezõgazdaság globális méretekben és hazánkban is különleges helyzetû, sajátos feltételek között fejlõdõ ágazat marad. Egyesek az agrárszektort a világgazdaság válságágazataként jellemzik. A valóságban általában nem errõl van szó, hanem a szektor sajátosságaival kapcsolatos különleges feltételekrõl. Tény azonban, hogy ott, ahol ezeket a feltételeket hibás politikai és gazdasági döntések is kísérik, (amelyek pl. nálunk továbbra is a földtulajdonra, és nem a termékszerkezetre, a munka adottságaira, a technikai felszereltségre, az intézményekre és a marketingtevékenységre koncentrálnak) a szektor tartós és mély válságba kerülhet, amelybõl sokkal nehezebb és költségesebb lehet a kilábalás, mint pl. az iparban. Úgy hiszem, hogy a 2000-es mezõgazdasági összeírás eredményei jelentõs segítséget nyújthatnak a magyar agrárpolitika a múltbelinél helyesebb orientációja számára, a helyzet megfelelõ értékeléséhez és reális alternatívák kidolgozásához.

[vissza]