Előadások

Demográfiai kihívások Magyarországon

Kamarás Ferenc,
a KSH statisztikai fõtanácsadója

Az ország demográfiai helyzete évtizedek óta kíváncsisággal vegyes érdeklõdést, nem ritkán õszinte aggodalmat váltott ki a társadalom jövõje iránt felelõsséget érzõ emberekben. A több mint két évtizede tartó folyamatos és jelentõs népességfogyás, és ezzel párhuzamosan a népesség összetételében bekövetkezett változások, mind afelé mutatnak, hogy az ország eddigi történetének egyik legnagyobb kihívásával kell, hogy szembenézzen. A rendszerváltás nem hozott változást a kialakult népesedési folyamatokban, az ezredforduló pedig nem járt tartós fordulattal a fontosabb demográfiai trendek tekintetében. Az 1990-es években felerõsödtek azok a kedvezõtlen népesedési folyamatok, amelyek korábban is jellemezték a magyar társadalmat. Folytatódott a születések számának hullámzásokkal tarkított, de alapvetõen csökkenõ irányzata, erõteljesen visszaesett a házasodási kedv, emelkedett és lokális maximumot ért el a halálozások száma, felgyorsult a népességcsökkenés üteme. Az évtized második felére mérséklõdtek a kedvezõtlen népesedési folyamatok, az utóbbi néhány évben pedig javuló és romló irányzatok egyaránt felfedezhetõk a fontosabb népmozgalmi mutatókban. Az ezredforduló évében megállt a születésszám csökkenése, javultak a halandósági viszonyok, mérséklõdött a népességcsökkenés üteme. A 2001. évi népmozgalmi adatokban biztató és kevésbé örvendetes jelek egyaránt megfigyelhetõk. Kedvezõ jelenség, hogy folytatódott a halálozások számának csökkenése, ami tovább mérsékelte a népességfogyás ütemét. A csecsemõhalálozás az eddig mért legalacsonyabb szintjét érte el, és évek óta folyamatosan csökkent a terhesség-megszakítások száma. Kevésbé biztató jelenség, hogy a házassági és a születési mozgalomban észlelt 2000. évi fellendülés 2001-ben megtorpant, a házasságkötések száma jelentõsen, a születéseké pedig kismértékben csökkent. A 2002. évi eddigi adatok továbbra is a bizonytalanság érzetét táplálják a népmozgalmi folyamatok értékelését illetõen. Továbbra is sok az esetlegesség, nem látni olyan határozott irányzatot, amely mentén akár csak a közeljövõre is következtetni lehetne. Egyelõre úgy tûnik, hogy a kedvezõtlen népesedési helyzetbõl történõ tartós kilábalás esélye, lehetõsége, továbbra is várat magára. A fontosabb népesedési dilemmák a következõkben foglalhatók össze tömören.

1. Mintaváltás a házassági mozgalomban
Elhalasztott házasságkötés, vagy alternatív partnerkapcsolatok?

2. Stratégiaváltás a gyermekvállalásban
Késõi gyermekvállalás, vagy tudatos, esetleg akaratlan gyermektelenség?

3. Bizonytalanság a halandóságban
Lassú, de tartós javulás, vagy ingadozás, esetleg újabb visszaesés a mortalitásban?

4. Romló népességstruktúra
Elöregedõ népesség, kis családok, egyedül élõk, egyszülõs családok.

5. Folyamatos népességfogyás
Gyorsuló, mérséklõdõ, vagy esetleg megállítható népességcsökkenés, rövid és hosszú távú következmények.

6. A nemzetközi vándorlás kérdõjelei
Reménysugár vagy zsákutca a népesedési gondok megoldására?

A John Hajnal által „kelet-európai mintának” nevezett házasodási szokások az 1980-as évek elejéig jellemezték a magyar házassági mozgalmat. A Triesztet Szentpétervárral összekötõ és a felfedezõjérõl elnevezett ún. Hajnal-vonaltól keletre elterülõ országokra a fiatalkori házasságkötés és a véglegesen nõtlenül, illetve hajadonként maradók alacsony aránya volt jellemzõ, míg az ettõl nyugatra fekvõ országokban a viszonylag késõi házasságkötés az „agglegények” és a „pártában” maradt leányok viszonylag magas arányával párosult. A történetileg így kialakult kép jelentõs változáson ment keresztül az elmúlt két évtizedben, alaposan átrajzolva ezzel Európa nupcialitási térképét. Hazánkban az 1980-as évek lassú változását követõen a házasodási kedv tartós, majd drámai visszaesése jelentette az elmozdulást a megszokott, hagyományos képtõl. Az 1990-es évek az áttörés évtizedét jelentették. Egy történetileg hosszú ideje kialakult és a házasodási szokásokat jellemzõ minta halványult el, majd szûnt meg viszonylag rövid idõ alatt. Az ezredforduló éveire a hazai házasodási kedv olyan mértékben csökkent, hogy alacsony színvonalát tekintve már a „nyugat-európai mintától” is jócskán eltért.

A hajadonok elsõ házasságkötési arányszáma életkor szerint

Különösen feltûnõ az elõször házasságra lépõk fokozódó tartózkodása a házasság kötelékétõl. Csak az 1990-es években a hajadonok és nõtlenek házasságkötési aránya a felére zuhant. Lényegesen megváltozott a házasságra lépõk körösszetétele. Egyre kevesebb közöttük a fiatal, 20 vagy 25 év alatti pár. A võlegények között fõleg a 20-24 évesek száma ritkult meg. Az idõsebb korosztályok között némileg emelkedett a házasságkötési kedv, ezzel együtt súlyuk lényegesen megnõtt a házasságra lépõk között, és ez szinte automatikusan megemelte a párok átlagos életkorát. Az elmúlt tíz évben több mint 3 évvel nõtt a menyasszonyok és a võlegények átlagos életkora, a hajadonoké 21,5-rõl 24,7-re, a nõtlen férfiaké 24,2-rõl 27,2-re emelkedett. Az elõször házasuló nõk modális életkora még az 1990-es évek elején is 21 év volt, 2001-ben pedig ez az életkor már a 26 évesekre esett, de a 30-as éveik elején járó hajadonok is nagyobb gyakorisággal kötöttek házasságot, mint a 20 évesek, ami korábban soha nem fordult elõ. (1. ábra)

Vajon e jelenségek mögött csupán a házasságkötések idõzítésérõl, egy késõbbi idõpontra történõ elhalasztásáról van szó, vagy a házasság intézményével szembeni bizalmatlanság megnyilvánulásával, netán a házasságon alapuló családi élet válságával állunk szemben? A válasz egyelõre bizonytalan. A tények viszont azt mutatják, hogy lényegesen megritkultak a házas családi állapotban élõk a népesség fiatalabb korosztályaiban. Jól jellemzi a változás dinamikáját, hogy míg 1980-ban a tizenévesek több mint fele megkötötte elsõ házasságát 20 éves koráig, 1990-ben már csak valamivel több mint egyharmada, jelenleg pedig alig 7 százalékuk lép házasságra eddig az életkorig. Tíz vagy húsz évvel ezelõtt a 30. születésnapjáig megkötötte elsõ házasságát a nõk több mint 90 százaléka, jelenleg valamivel kevesebb mint 3/4-ük „dicsekedhet” ezzel. A mai fiataloknál tehát olyan nagy mértékû a lemaradás, hogy az eleve kérdésessé teszi a korábbi magas házasodási arányok megvalósulását a jövõben (2. ábra)

A házasságkötések jelentõs visszaesése, illetve késõbbi életkorra halasztása egyáltalán nem jelenti azt, hogy a párkapcsolatok is ilyen mértékben ritkulnának. Különbözõ forrásokból rendelkezésre álló adatok egybehangzóan megerõsítik, hogy az elmúlt tíz évben jelentõsen nõtt a házasságon kívül létesített párkapcsolatok száma és aránya (KSH, 1996/2, KSH, 1999.). Nem teljes körû, és csak közvetett információ nyerhetõ a szülõképes korú nõi népesség élettársi kapcsolatáról a házasságon kívüli születések alakulásából, és figyelmet érdemelnek azok a reprezentatív vizsgálati eredmények is, amelyek a párkapcsolatok történetét tárják fel (NKI, 2002.).

Az 1996. évi mikrocenzus eredményei szerint hat év alatt mintegy 65 százalékkal emelkedett az élettársi kapcsolatban élõ nõk száma, és ezzel arányuk a nem házas népesség körében az 1990. évi 8,7 százalékról 13,5 százalékra nõtt. A partnerkapcsolatok történetét feltáró reprezentatív vizsgálati adatok alapján lényegében hasonló kép tárul elénk. A fiatalabb nemzedékeknél egyre inkább csökken azoknak az aránya, akiknél az elsõ tartós partnerkapcsolat egyben a házasságkötést is jelenti, viszont dinamikusan emelkedik viszont azoké, akik házasságon kívüli együttélést választják Az élettársi kapcsolatok sérülékenyebbek, kevésbé stabilak, mint a házasságok. Úgy tûnik, hogy a házasság intézménye még mindig szorosabban köti egybe a család tagjait, mint a házasságon kívüli együttélés. Meglepõ az az eredmény, hogy együttélést követõ házasságok gyakrabban bomlanak fel, mint azok, ahol a házasságkötést nem elõzte meg együttélés (UN, 1999). A próbaházasság intézménye nem feltétlenül jár együtt a stabilabb családi élettel. A legkevésbé stabil párkapcsolatok az együttélések, még akkor is, ha a kapcsolatból közös gyermek születik. Ezt a hazai és külföldi eredmények is igazolják (Kiernan, 1999). A házasságon kívüli együttélés növekvõ arányai jelenleg nem tudják ellensúlyozni a házasságkötések erõsen csökkenõ trendjét, így a mai fiatalok összességében késõbb és kisebb arányban teremtik meg elsõ párkapcsolatukat, mint az idõsebb korosztályok ezt hasonló életkorukig tették. Mindezek hatására emelkedett az elsõ partnerkapcsolatba lépés medián életkora (KSH, 1996/1).

A gyermekvállalási szokásokat hosszú idõszakon keresztül a fiatalkori házasságkötés mellett a fiatalon vállalt anyaság jellemezte. Nem volt jellemzõ az akaratlagos gyermektelenség, mindenki kívánt legalább egy gyermeket, általánossá vált a kétgyermekes családmodell. Ritka volt a 30 vagy 35 év feletti gyermekvállalás, alacsony a házasságon kívüli születések aránya. E termékenységi minta változásának elsõ jelei már az 1980-as évek elején megjelentek, az 1990-es években pedig egyre határozottabbá váltak. Az elmúlt tíz évben nemcsak folytatódott, hanem fel is gyorsult a termékenység hosszabb ideje észlelt hanyatló irányzata. Újabb hullámvölgy alakult ki a termékenység szintében, egy történelmi „mélyhullám”, ami annyiban jelent sajátos helyzetet, hogy a kilábalás jelei meglehetõsen halványak, és ez kérdésessé teszi a reális esélyét az újabb folyamatos és tartós felemelkedésnek. A 2001. évi termékenységi viszonyok mellett 100 nõ mindössze 132 gyermeket hozna világra élete során. Az ilyen termékenységi szint mellett felnövekvõ gyermekgenerációk létszáma mintegy 36-37 százalékkal maradnának el az anyai nemzedékek számától.

Hosszú idõszak óta a 20-29 éves nõi korosztályoknál a leggyakoribb a gyermekvállalás, így termékenységük alakulása, illetve ennek változása lényegesen befolyásolja az általános termékenység szintjét és a mindenkori születésszámot. Ennek a korosztálynak viszont jelentõsen megváltozott a gyermekvállalási szokása. A korai házasságkötés és a fiatalon vállalt anyaság már a múlté, ki tudja, visszatér-e valaha ez a magatartási minta. A változásoknak megvannak a jól körülhatárolt társadalmi és gazdasági okai és érezhetõk a demográfiai következményei. Tényként kell elfogadni, hogy a 25 év alatti korosztályok termékenysége drasztikusan csökkent, kevesebb mint a felére esett az elmúlt tíz évben. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint ez csak látszólagos csökkenés, csupán arról van szó, hogy a korábban fiatalon vállalt gyermekek most idõsebb korban születnek meg, tehát csak a gyermekvállalás idõzítése változott. Kétségtelen, hogy az elmúlt tíz évben csaknem 2,5 évvel emelkedett a szülõ nõk átlagos életkora elsõ gyermekük megszületésénél: jelenleg 25,3 év. Az idõsebb kori gyakoribb gyermekvállalás azonban közel sem tudja ellensúlyozni a fiatalkori gyermekszámkiesést. Ahhoz ugyanis a jelenleginél sokkal határozottabban kellene emelkednie a 25 vagy 30 év feletti nõk termékenységének.

Ezer megfelelõ korú nõre jutó élveszületés

Divat vagy kényszerû szükségszerûség az egyre késõbbi gyermekvállalás? Valószínûleg mindkettõ, de ennek demográfiai következményei még nem teljesen feltártak. Az eddigi - fõleg nyugat-európai - tapasztalatok azt mutatják, hogy a késõbbi gyermekvállalás egyben kevesebb gyermeket is jelent. Felhívják a figyelmet annak a veszélyére, hogy a késõi gyermekvállalás növelheti az akaratlan gyermektelenséget, annak ellenére, hogy a meddõséget kezelõ és gyermekvállalást elõsegítõ orvosi technológiák fejlettek (Beets-Dourlein, 1999). Ennek elsõ jelei a kohorsz termékenységi adatokban észlelhetõk. A ma termékenységüket befejezõ vagy ahhoz közel álló nemzedékek körében a gyermektelenségi arány eléri a 20 százalékot. Ez az érték várható az 1960-as nõi kohorszoknál Angliában és Walesben, az 1963-ban született nõknél Ausztriában és Olaszországban, és az 1965. évi születési kohorsznál Finnországban és Írországban. Egy nemrég megjelent tanulmány a mai fiatalok halogatott termékenységét figyelembe véve 20 százalékosra becsüli a végleg gyermektelenül maradók arányát az 1970-es évek körül született magyar, lengyel és szlovák nemzedékeknél (Sardon J. P., 2000).

A termékenységi magatartásoknál is fellelhetõ határozott eltolódás a korstruktúrában, ami egy mintaváltás kezdetét is jelentheti. Ha valódi mintaváltás következik be, akkor ez kétirányú elmozdulást jelenthet az utóbbi évtizedekben kialakult és megszokott családstruktúrában. Egyrészt lényegesen emelkedhet a gyermektelenek és az akaratlanul vagy akaratlagosan végleg gyermek nélkül maradtak aránya a népességen belül, másrészt valószínûleg elveszti eddigi hegemóniáját a kétgyermekes családmodell. Mindkét jelenség kezdeti jelei már fellelhetõek a legutóbbi reprezentatív vizsgálati eredményekben. A magyar termékenységi viszonyokat és a társadalom gyermekcentrikus beállítottságát hosszú idõ óta az jellemezte, hogy szinte senki sem kívánta gyermek nélkül leélni életét. A tervek és elképzelések mellett a nõk (a párok) döntõ többsége a gyakorlatban is vállalt legalább egy gyermeket. Ez a magatartás a mai 45-55 éves nõk körében mutatkozik meg a legfrappánsabban, akik fõleg az 1970-es és 1980-as években hozták világra gyermekeiket. A gyermektelenek 7-8 százalékos aránya, figyelembe véve, hogy nem csak házas nõkrõl van szó, a biológiai meddõség határát érinti, és történeti távlatokban is a legalacsonyabb érték. Az ennél idõsebb nemzedékeknél mindenhol magasabb a végleg gyermek nélkül maradtak aránya. A 35 év alatti fiataloknál lényegesen módosul a kép, és ez egyebek mellett a házassági szokások változásával is kapcsolatba hozható. Tény, hogy 25 éves koráig a nõk közel 60 százaléka nem szült még gyermeket, de 24 százalékuk 30 éves korában is még gyermektelen volt. A mai fiatalok körében olyan mértékben emelkedett meg a gyermektelenek aránya, hogy alig hihetõ, hogy 40-es éveikre ugyanolyan arányban hoznak majd világra legalább egy gyermeket, mint azt a szüleik a mai 40-es, 50-es éveikben járók tették húsz vagy harminc évvel ezelõtt.

Feltûnõ jelenség, hogy a mai fiataloknak nemcsak hogy kevesebb gyermekük van, de még a kívánságok szintjén sem éri el a tervezett családnagyság átlagosan a 2 gyermeket. Tudatosan készülnek kisebb családméret megvalósítására, ami mögött még mindig a kétgyermekes családnagyság dominanciája érvényesül, de már megjelennek az akaratlagos gyermektelenség elsõ jelei is. A 25 év alatti nõk mintegy 10 százaléka, a férfiak 15-20 százaléka jelezte az elmúlt évi vizsgálat felvétele idején, hogy gyermek nélkül szeretné leélni életét, ami a korábbi hasonló vizsgálatokhoz képest nemcsak meglepõen új jelenség, hanem a növekedés mértéke is figyelemre méltó. Az alig tíz évvel korábban végrehajtott európai termékenységi és családvizsgálatban mind a nõk, mind a férfiak körében 1-3 százalék között mozgott a gyermektelenséget önként vállaló fiatalok aránya, a kívánt átlagos gyermekszám pedig mindenhol elérte vagy meghaladta átlagosan a 2 gyermeket.

Figyelmet érdemelnek a szülõképes korban levõ gyermektelen nõk indokai arra vonatkozóan, hogy miért nem vállalnak gyermeket. A „szabadidejét meg akarja õrizni” szerepel az elsõdleges helyen, ami kertelés nélküli õszinte válasz, és a kényelem és a nyugalom megtartására irányuló igényt fejezi ki. A második helyen említett „bizonytalan jövõ” iránti aggodalom elég nehezen értelmezhetõ, de elgondolkodtató válasz. Ebbe sok minden beleérthetõ és belemagyarázható, az egyéni és családi helyzeteken keresztül a társadalom egészének és az ország helyzetének bizonytalan jövõéig. A gyermektelen nõknél azt sem lehet tudni, hogy a gyermeke jövõje iránti aggodalom vagy más miatt nem vállalnak egy gyermeket sem. A harmadik indok figyelmeztetõ jel a késõi gyermekvállalás még késõbbi következményeire, amire nyugati szerzõk gyakran hívják fel a figyelmet: kifutott az idõbõl az egyéb teendõk miatt, és most már „idõsnek tartja magát” akár egyetlen gyermek világra hozatalára is. Míg a szabadidõ megõrzése inkább az akaratlagos, az „idõsnek tartja magát” már az akaratlan gyermektelenség velejárója. Lehet, hogy már nem is születhet gyermeke. A terhesség és a szülés nehézségeire történõ hivatkozás, bár hihetõ, de kissé anakronisztikus a gyermektelen nõknél, hasonló módon nehezen értelmezhetõ az anyagiakra történõ hivatkozás. A lakáshelyzet, a családi háttér, a segítség hiánya, és szakmai karrierre történõ hivatkozás követi az elõbbi indokokat.

A fõbb népmozgalmi események közül a halálozások trendje meglehetõsen bizonytalan, emelkedések és csökkenések egyaránt megfigyelhetõek az elmúlt évtized folyamán. Az 1993. évi több mint 150 000 fõs halálozás hosszú évtizedek óta rekord magasságúnak számított, ezzel szemben a 2001. évi 132 000 fõs halálozás több mint két évtized óta a legalacsonyabb. A halálozás struktúrájában figyelmet érdemel, hogy a férfiak halandósága az elmúlt néhány évben nagyobb mértékben javult, mint a nõké, és életkor szerint a középkorú férfiaknál a legjelentõsebb a halandóság csökkenése. A jelentõsebb halálokok közül a daganatos megbetegedések okozta halálozások súlya növekedett az elmúlt tizenkét évben, csökkent viszont a keringési rendszer, a balesetek és öngyilkosságok, az utóbbi években pedig a májbetegségek miatti halálozások részaránya. Örvendetes az újszülöttek korosztályában jelentkezõ csökkenõ halandóság. Az egy éven alul meghalt csecsemõknél mindkét nem halandósága jelentõsen javult: 2001-ben ezer újszülött leánygyermek közül 7,3, míg a fiúknál 8,6 halt meg egy éves kora elõtt, mindkettõ az eddig mért legalacsonyabb érték hazánkban. Az általános halandósági viszonyokat kifejezõ várhatóélettartam-mutatók emelkedtek az elmúlt évtizedben. 2000-ben a születéskor várható átlagos élettartam a férfiaknál 67,1 év, a nõknél 75,6 év volt. Mindkét érték csaknem két évvel magasabb, mint 1990-ben. A halálozások további csökkenése miatt a születéskor várható élettartam 2001-ben tovább emelkedett, és az eddigi legmagasabb értéket érte el mindkét nemnél. A férfiak 68,15 és a nõk 76,46 évi értéke azt is jelenti, hogy némileg mérséklõdött, de még így jelentõs a különbség a két nem várható élettartamában.

A halandóság további javulásának és a várható élettartam emelkedésének jelentõs szerepe lehet a népességcsökkenés ütemének mérséklésében és a népesség reprodukciós erejének, képességének fenntartásában. Történeti demográfiai adatok és a népességfejlõdés története is azt bizonyítja, hogy a reprodukció biztosítása nélkül is lehetséges tartós népességgyarapodás akkor, ha a halandóság folyamatosan javul. Ebben az esetben ugyanis nem szükséges, hogy a szülõ nemzedékek a saját számuknak megfelelõ utódnemzedéknek adjanak életet, mivel a halandóság javulása által a kisebb lélekszámú gyermeknemzedékek hosszabb ideig élnek. Ebbõl kiindulva vezette be L. Henry a leélt évek számának reprodukcióját (Henry, 1965), ennek értelmében a népesség számának változatlan maradásához elégséges feltétel az, hogy az élveszületések évi számának és a várható átlagos élettartamnak a szorzata változatlan maradjon. Ebben az esetben ugyanis változatlan az egymást követõ születési évjáratok által leélt összes évek száma és a népesség száma is. Az élveszületések számának csökkenését tehát részben vagy egészben pótolhatja a várható élettartam növekedése, és fordítva. Ennek illusztrálására említhetjük meg az 1920-21. évi 252,4 ezres, vagy a tíz évvel késõbbi 1930-31. évi 213,3 ezres születésszámot, ami az akkori 42,0, illetve 50,3 éves mindkét nembeli népesség által várható élettartam mellett 10,6 millió, illetve 10,7 millió életévet, vagyis ekkora népességet prognosztizált a jövõre. Hasonló módon az ötven évvel késõbbi 1970. évi 151,8 ezres, illetve 1980. évi 148,6 ezres születésszám az akkori 69,2, illetve 69,6 éves mindkét nembeli népességre vonatkozó várható élettartamok alapján ugyancsak 10,5 millió, illetve 10,3 millió életévet és hosszabb távon ekkora népességet jelentett.

Ez a belsõ összhang, ami a termékenység csökkenése és az ezt ellensúlyozó halandóság javulása között volt, az elmúlt húsz évben felbomlott, a népességben rejlõ reprodukciós tartalékok kimerültek, és bizonytalan, instabil népesedési helyzet állt elõ. Ennek nemcsak az az oka, hogy a születésszám csökkenését már nem tudta ellensúlyozni a halandóság javulása - amely nemcsak, hogy nem javult, hanem egy ideig jelentõs mértékben romlott is -, hanem az is, hogy a születésszám olyan mértékben távolodott el a reprodukciós szinttõl, hogy már csak irreálisan magas várható élettartamok mellett lenne képes stabilizálni a jelenlegi népességszámot. Az 1990. évi születésszám és születéskor várható élettartam mellett már csak 8,7 millió, a 2001. évi 97 ezres újszülött és 72,3 éves mindkét nembeli népesség által várható élettartama mellett már csak 7 millió körüli potenciális életév és ekkora lélekszámú népesség lenne várható. Remélhetõleg ez nem így lesz, mert a mostani felnövekvõ nemzedékek nem a jelenlegi kedvezõtlen halandósági viszonyok mellett fognak elhunyni, az azonban elgondolkodtató, hogy 100 ezres születésszámhoz 100 éves születéskor várható élettartamra lenne szükség ahhoz, hogy a jelenlegi 10 millió körüli népességszám hosszabb távon fennmaradjon, nem beszélve arról, hogy egy ilyen stabil népességben 40 százalékot tenne ki a 60 éven felüliek aránya.

A halandósági viszonyok további javításában és a várható élettartam emelésében jelentõs tartalékaink vannak, és ez bizonyos mértékben ellensúlyozhatja az apadó születésszámot, mérsékelheti a népesség csökkenésének ütemét. A reprodukciós gondok ily módon való megközelítése komoly nehézséget hordoz magában, nevezetesen azt, hogy a születésszám-csökkenést kiváltó halandóság javulás jóllehet fenntartja a népesség összlétszámát, de lényegesen módosítja annak korösszetételét.

Az ország népességszáma az 1880 és 1980 közötti száz évben kétszeresére emelkedett, és elérte az eddigi legmagasabb, 10 millió 713 ezres lélekszámot. Ezen idõszak alatt a 60 éven felüli népesség száma ötszörösére, a 40-59 évesek létszáma csaknem háromszorosára emelkedett, miközben a gyermekkorú nemzedékek száma csupán egynegyedével lett több. A növekedés mellett jelentõsen öregedett a népesség korösszetétele, a gyarapodás tehát fõleg a halandóság javulásának, a hosszabb élettartamnak volt köszönhetõ. Az 1980 és 2001 közötti húsz évben a lakosság létszáma mintegy 540 ezer fõvel - csaknem 5 százalékkal - lett kevesebb, ebbõl 520 ezer fõs a természetes fogyás mértéke, vagyis ezen idõszak alatt a halálozások száma ennyivel haladta meg a születésekét, a többi veszteség a vándorlási egyenleg számlájára írható. A népesség csökkenése kor szerint egyenetlenül alakult, mert szinte kizárólag a gyermekkorú generációkat érintette, akik létszáma mintegy 680 ezer fõvel lett kevesebb, miközben a 60 évnél idõsebbek száma 260 ezer fõvel nõtt. Az 1990-es évek közepétõl a 60 év felettiek száma és aránya meghaladja a 15 év alatti gyermeknemzedékek számát és népességen belüli arányát; a lélekszám apadása tehát a korösszetétel további torzulásával párhuzamosan megy végbe. E folyamat minden valószínûség szerint tovább folytatódik: 2050-re hazánk népességét 7,5 millióra prognosztizálja az ENSZ hosszú távra szóló népesség-elõrejelzésének közepes változata (UN, 1999/1). A további jelentõs csökkenés oly módon menne végbe, hogy a 60 évnél idõsebb korosztályok alkotnák a számában összezsugorodott népesség mintegy egyharmadát. (5. ábra)

A népesség összetételében történõ változások társadalmi-gazdasági következményeinek megítélése rendkívül sok rétû, és tudományos alapossággal nem teljesen feltárt. Az alacsony termékenység rövid távon csökkenti a gyermekekkel kapcsolatos társadalmi kiadásokat, javítja az eltartási teher mutatóit. A hosszabb távú következmények azonban számos problémával járnak, amelyek már most elõreláthatóak. Érinti a családok életét, a háztartások összetételét, a munkaerõpiacot és ezeken keresztül az egész társadalmat. Az alacsony termékenység mellett született gyermekgenerációk érzelmileg jobban függnek szüleiktõl, mivel gyakrabban nõnek fel testvér vagy rokonok nélkül. Csökken a család emancipációs funkciója, gyengülnek a családi kötelékek. A várható élettartam emelkedése miatt ugyanakkor a család vertikálisan nõ. A háromgenerációs család mellett gyakoribbak lesznek a négygenerációs családok. Nagyobb teher hárul a család tagjaira, fõleg a „szendvics” nemzedéket képviselõ anyákra, akiknek gyermekeik nevelése mellett az idõsebb szülõk gondozásában is fontos szerepet kell vállalniuk.

A tartósan alacsony termékenység legfõbb problémája az, hogy a legfontosabb szerepet játssza a népesség öregedési folyamatában. Nem az a baj, hogy a népesség öregszik, mert ez a várható élettartam emelkedését és a hosszabb élet esélyét jelenti, hanem a folyamat gyorsasága, a társadalmi, gazdasági, szociális következményei és ezek kezelésének módjai okozzák a legtöbb problémát. Csak utalásszerûen említjük meg a népesség öregedésbõl fakadó, és a szakmai köröket legtöbbet foglalkoztató problémákat. Növekszik az aktív korúak eltartási terhe és öregszik maga az aktív korú népesség is, reformra szorulnak társadalom- és egészségbiztosítási rendszerek a nyugdíjas korú népesség abszolút számának és arányának növekedése miatt. Növekszik a jelentõsége a korspecifikus értékeknek, intézményeknek, szolgáltatásoknak és fogyasztási szokásoknak. Az öregedésnek politikai hatásai is lehetnek, mivel nõ az idõskorúak szavazóereje, a gyermekkorúak viszont nem választanak. Az öregedés következményeinek megítélésében vannak szép számmal, a fentiekkel ellentétes vélemények is, ezek fõleg azt hangsúlyozzák, hogy a demográfiai folyamatok nincsenek hatással a gazdasági növekedésre a piacgazdasági viszonyok között, a társadalmi kiadási többletek pedig a megfelelõ gazdasági növekedés mellett kezelhetõk.

Az élveszületési és halálozási arányszámok

A népességszám csökkenésének nem tulajdonítottak és most sem tulajdonítanak olyan jelentõs szerepet szakmai-politikai körökben, mint a népesség öregedésének. Amíg ez ritkán fordult elõ és kis országokat érintett, kicsinyítették a jelentõségét azzal, hogy egy ország gazdasági, tudományos, kulturális vagy netán katonai szerepét, súlyát, jelentõségét nem a lakosság lélekszáma határozza meg a tudomány és technika gyorsan fejlõdõ korában. Ez bizonyára így van, de a helyzet annyiban változott, hogy a legújabb demográfiai folyamatok mellett Európa szinte valamennyi országa felkerült a potenciálisan fogyó népességü államok listájára. Nem kismértékû csökkenésrõl van szó, mert az elkövetkezõ ötven évben Olaszország jelenlegi népességének 28 százalékát, Spanyolország 24 százalékát, Németország 11 százalékát, Ukrajna 22 százalékát, Japán és Oroszország 17 százalékát, Magyarország 25 százalékát vesztené el az ENSZ prognózisa szerint (UN, 2000). Az is figyelmet érdemel, hogy milyen fejlett országok nem szerepelnek e listán; ezek egyebek mellett Franciaország, az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália. A népességszám csökkenése ökológiai, környezeti vagy globális megfontolásból egyes vélemények szerint még hasznos is lehet a magas népsûrûségû területeken. Másfelõl a tartós népességcsökkenés számos aggodalmat is kivált. A csökkenés és öregedés párhuzamos folyamatok, amelyek egy idõ után kölcsönösen erõsítik és gyorsítják egymást. Egy ilyen társadalomnak csökken a versenyképessége, kevésbé rugalmas és befogadó a társadalmi és gazdasági újdonságokra, csökken az emberi erõforrások és a társadalom egészének megújulásra való képessége. Az egyik érintett nagyhatalom már felismerte e folyamat jelentõségét: az orosz elnök az Oroszországi Föderáció helyzetérõl szóló beszámolójában a gazdasági helyzet mellett a népesség rohamos csökkenését tartotta a másik legsúlyosabb és aggodalomra okot adó problémának.

Mit lehet tenni a kialakult kedvezõtlen demográfiai folyamok fékezésére, megállítására és következményeinek kezelésére? Nincs egységesen kialakult vélemény és gyakorlat. Kétségtelen, hogy a legnagyobb demográfiai kihívást a népesség öregedése okozza, és ez a folyamat jól elõre látható. Az Európai Unióban jelenleg három munkaképes korú lakosra jut egy 60 éven felüli, húsz év múlva viszont már csak 2/1 lesz arány, mivel az 1960-as évek „baby-boom” nemzedékei elérik ezt a korhatárt. Magyarországon már korábban romlanak az arányok: amikor az 1950-es évek nagy létszámú generációi lépnek nyugdíjas korba a 2010-es években. Az egyik lehetõség és egyben kényszerû adottság is, megpróbálni együtt élni és alkalmazkodni a kialakult helyzethez és enyhíteni a következményeket az idõskori ellátási rendszerek reformjával lehetõleg úgy, hogy a nemzedékek közötti szolidaritás elve és gyakorlata ne sérüljön. Erre számos kísérlet és példa van jelenleg is a különbözõ európai országokban. Ez azonban rövid távú megoldásnak, utólagos, reaktív kezelésnek tûnik. A másik lehetõség megkísérelni megelõzni, vagy legalábbis lassítani, fékezni a fõ kiváltó okot, a népesség öregedési folyamatát. Erre elvileg három módozat adódik, amibõl egyet eleve elvethetünk, ez pedig elhanyagolni az idõskorú népesség halandóságának és várható élettartamának javítására irányuló erõfeszítéseket, ami politikailag, társadalmilag és erkölcsileg is elfogathatatlan. A másik lehetõség megkísérelni a gyermekvállalási kedvet serkenteni ösztönzõ eszközökkel. Erre történtek már korábban hazai és nemzetközi kísérletek, ám nincs egységesen kialakult szakmai és politikai vélemény az indokoltság, a hatás és hatékonyság tekintetében. A harmadik lehetõség a népesség öregedésébõl és fogyásából származó potenciális és tényleges emberi veszteségeket külsõ forrásból pótolni, ellensúlyozni: megfelelõ vándorlási politikával.

Élénk érdeklõdést és visszhangot váltott ki az ENSZ egyik legutóbbi tanulmánya, amely az elégtelen reprodukció miatt elöregedõ és csökkenõ népességek, gazdaság-demográfiai összetételének és népességszámának fenntartásához szükséges bevándorlásokra készített modellszámításokat (UN, 2000). Hasonló jellegû számítások a népességszám fenntartásához hazánkban is napvilágot láttak (Hablicsek-Tóth, 2000). Az ENSZ-tanulmány abból indul ki, hogy belátható idõn belül nem várható, hogy ezen országok termékenysége elérje a reprodukciós szintet, de egy hirtelen jelentõs termékenységemelkedés sem tudná ellensúlyozni közép- és hosszabb távon a népesség szerkezetének torzulásait. Az eredmények megdöbbentették a közvéleményt és valószínûleg a politikusokat is. Csak a népesség jelenlegi lélekszámának fenntartásához az Európai Uniónak 47 millió, Európának 100 millió bevándorlóra lenne szükség. Németországba mintegy 18 millió, Olaszországba 13 millió bevándorló menne és 28-29 százalékát adná az össznépességnek 2050-ben. Oroszországnak évente 500 ezer, összességében 25 millió bevándorlóra lenne szüksége 2050-ig, ez 23 százalékát jelentené az össznépességnek. A munkaképes korú népesség számának, de fõleg a keresõ-nyugdíjas arány fenntartásához az elõbbieknél többszörösen nagyobb számú bevándorlóra lenne szükség, ami valószínûtlenül magasra emelné az egyes országok és a kontinens egészének jelenlegi létszámát. Mindemellett a népesség öregedési folyamatát a bevándorlás csak lassítaná, de megállítani nem tudná.

Az ENSZ-tanulmány nem elõzmény nélküli, korábban is készültek ilyen jellegû országspecifikus számítások, amit a szakirodalmi összefoglalóban közöl a kiadvány. Az idézett cikkek számos fenntartást fogalmaznak meg a bevándorlással kapcsolatban. Ezek szerint nem tekinthetõ a demográfiai öregedés adta problémák reális alternatívájának, mivel a bevándorlók felveszik a honos népesség demográfiai magatartás mintáit, maguk is elöregednek, és ezzel újabb fiatalabb korú bevándorlót igényelnek. A II. világháborút követõ jelentõs számú európai bevándorlásnak kumulatív hatása meglehetõsen csekély volt a fogadó országok öregedési folyamatára (Le Bras, 1991). Az Egyesült Királyság népessége 3 millió fõvel lett volna kevesebb 1990-ben a Brit Nemzetközösségbõl származó bevándorlók és utódaik nélkül, de a népesség körösszetétele nem különbözne lényegesen bevándorlással vagy a nélkül, mivel az oda és elvándorlók korösszetétele meglehetõsen hasonló volt (Coleman, 1995). Egy nagymértékû bevándorlás viszont jelentõs változást okoz a lakosság etnikai és kulturális összetételében, és ez társadalmi és politikai ellenállást is kiválthat. A tanulmány megjegyzi, hogy a népesség öregedésébõl és számának jelentõs csökkenésébõl származó nehézségek és problémák annyira új keletûek, hogy azok következményeit sem megérteni, sem teljességgel átlátni még nem tudjuk.

Beets, G.-Dourleijn, E. 1999: The impact of education on childlessness in Europe FFS evidence.Paper presented at the European Population Conference 1999, The Hague, September 1999.: 16.

Coleman, D. A. 1995: International migration: demographic and socioeconomic consequences in the United Kingdom and Europe. International Migration Review (Staten Island, New York), vol. 29, No. 1 (Spring), 155-206. l.

Hablicsek László, 1992: A magyarországi hosszú távú népességfejlõdés vizsgálata. A népességtudományi kutató intézet jelentései, 42.

Hablicsek László-Tóth Pál Péter, 2000: A nemzetközi vándorlások szerepe a magyarországi népesség számának megõrzésében 1999-2050 között. Demográfia XLIII. évf. 1. 11-46. l.

Henry, L. 1965: Réfléxions sur les taux de reproduction. Population, 1965. évi 1.sz. 53-69. l.

Kiernan, K. 1999: European Perspectives on Non-marital childbearing. Paper prepared for the European Population Conference, The Hague, September 1999. p. 30.

KSH,1996/1: Európai termékenységi és családvizsgálat Magyarországon. Az 1993. évi keresztmetszeti vizsgálat fontosabb eredményei.

KSH, 1999: Mikrocenzus, 1996. Termékenységi adatok.

Le Bras, Hervé 1991: Demographic impact of post-war migration in selected OECD countries. In Migration. The Demographic Aspects. Paris: Organisation for Economic Co-operation and Development, 69-71. l.

Lutz, W. 1999: Will Europe be Short of Children? Family Observer, European Commission, Employment and social affairs, 1999. 8-16. l.

NKI 2002. Gyorsjelentés a magyarországi demográfiai és társadalmi helyzetrõl az „Életünk fordulópontjai” címû követéses vizsgálat elsõ hullámának adatfelvétele alapján. (Kiadás alatt).

Ruokolainen A., Notkola I. L. 1999. Third-child intention in Finland. Paper presented at the European Population Conference 1999, The Hague, September 1999, p. 20.

Sardon, J. P. 2000: The Demographic Situation of Europe and the Developed Countries Overseas. Population (An English Selection) Volume 12. pp. 293-328.

UN, 1999: Fertility and family surveys in countries of the ECE redion. Standard Country Report, Hungary, United Nations New York and Geneva, 1999.

UN, 1999/1: Long-range World Population Projections: based on the 1998 Revision. United Nations New York, 1999.

UN, 2000: Replacement Migration. United Nations 2000.

[vissza]